Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)
CSATLÓS JUDIT: „Istennek tetsző cselekedetek." A faragás egy naiv művész életében
autonóm művésznek járó helyet, másrészt az alkotótevékenységet nem főfoglalkozásként végzi, hanem kiegészítő tevékenységként vagy csak szabadidejében (Varga 1980:692693). Ahol megjelenik a naiv művészet, még őrzi magában a közösségi erő maradványait, mind a témákat, mind a felhasznált motívumokat tekintve (Kerékgyártó 1978; Bánszky 1979; I 984:49-50), azonban már nem hagyományőrző, hanem a magasművészet kifejezési eszközeit és formáit használja, valamint az alkotó magára mint művészre tekint. Ennek ellenére nem szabad arra a következtetésre jutni, hogy a naiv művészet valamiféle hanyatlás része vagy következménye, mivel egy új társadalmi struktúrához kötődik, ahol természetesek az előzővel való hasonlóságok, esetleg egyezések. A művészet különböző mértékű autonomitásából adódnak a művészet kommunikatives közösségi szerepének változatai is. A népművészetben a kommunikatív jelleg hangsúlyos. 4 A hagyományos paraszti kultúrában az alkotó egyéniségét aláveti a közösség normáinak, igényeinek, így elsősorban a közösségi mondanivaló megfogalmazója (Németh 1998:48). A népművészet alkotói is egyéniségek, így az egyéni invenciók és az újítás megjelenik náluk is, de az alkotó mindvégig kötődik a közös hagyományhoz és ízléshez, és az újítások a közösség kontrollja mellett terjednek el (Kresz I 998:34). A modern, ipari társadalomban a közösségi nyelvet az individuális nyelv keresése váltotta fel. A tradícióhoz való kötődés helyett az állandó újításra való törekvés jut központi szerephez. Az újítás a minden addigi alkotástól eltérő jelleg kidomborítását jelenti, ugyanakkor egy olyan kódrendszer kialakítása is, amely csak az adott művészre jellemző. A modern művész maga alakítja ki saját kódrendszerének a megfejtését, tehát a műveinek tartalmi és formai értelmezését, belső törvényszerűségeit (Németh I 998:48). Ez az egyéni nyelv számtalan problémát vett fel a befogadóban. Ennek eredményeként válik egyre fontosabbá a közönség számára, hogy az alkotó miként interpretálja saját alkotását. Természetesen ezzel együtt megjelennek azok a fórumok, ahol a képzőművészeknek lehetőségük van a verbális megnyilvánulásra. Itt már nem a mű kommunikál, mint a népművészeti alkotások esetében, hanem maga válik a kommunikáció tárgyává. A naiv művészet kommunikatív jellegét tekintve a hivatásos művészethez köthető. A népművészethez viszonyítva sokkal egyénibb, megszűnik benne a közösségi hagyomány kényszerítő ereje, és az alkotó személyiség kerül előtérbe. Az individuum a magasművészethez hasonlóan elsődleges szerepet kap az alkotásban. Ugyan a naiv művész is követ mintákat (ki nem?), de ezek nem a népművészet tradicionális formáihoz kapcsolódnak, hanem többnyire a maga intuíciója, másrészt a magasművészet formáit használja (Voigt 1995:1 I I). A közösségben, ahol a másokhoz való igazodás értéke még többé-kevésbé jelen van, a naiv művész és a helyi társadalom közti kapcsolat könnyen feszültté válhat, konfliktushoz vezethet, abból kifolyólag, hogy a közösség nem érti és nem feltétlenül tolerálja a személyiség előtérbe helyezését. A feszültség másik forrása, hogy a naiv művész közössége nem képes és nem is akarja művészetként kezelni a művészetet. Ennek oka, hogy nem formai kitételek alapján ítél, hanem „viszonya a művészethez művészeten kívüli vonatkozásokra épül" (Häuser 1978:236). A csoport érdekei (például alkalmazkodás, együttműködés) és a csoporton belüli személyes kapcsolathálózatok kerülnek előtérbe.
