Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

Tabló - Van-e antropológiai film? Jay Ruby: Picturing Culture - Explorations of Film and Anthropology Csorba Judit Dorottya

etnográfiai terepmunka-technikákat alkalmazott, és munkáját azok értékelik, akiknek kompetenciájuk van erre. Ezt, mivel meggyőződése, hogy a meghatározás az ábrázoló média fajtájától független, az írott és a képi etnográfiára is alkalmazhatónak tartja. Vagyis alapja lehet annak az elméletnek, amely az etnográfiai film mibenlétét meghatározza. Mivel az elképzelés szerint a képi megfogalmazásnak igazából csak közvetítői szerep jut, az a kérdés is felvetődik, hogy lenne-e befogadója a Ruby által elképzelt néprajzi filmnek. Pi néprajzi filmezés története című részben a szerző felsorolja a néprajzi, antropológiai filmezés eddigi legismertebb alakjait, és rövid kritikai megjegyzéseket fűz munkájukhoz, alkotásaikhoz. Ilyenek Robert Flaherty filmjei, Margaret Mead és Gregory Bateson filmjegyzetei, John Marshall The Hunters, és Robert Gardner Dead Birds című filmjei, Timothy Asch munkái, Jean Rouch filmjei, Sol Worth és John Adair navahó filmes projektje, Asen Balikci, Gary Kildea, Michael O'Rourke, David és Judith MacDougall munkái, valamint a televíziós antropológiai sorozatok. Egyes alkotók munkásságát a kötet további fejezeteiben részletesen is kifejti. Az etnográfiai terminus használatának tévedései és tévútjai alcímet viselő részben Ruby vitába száll Bill Nichols azon elképzeléseivel, melyek szerint az antropológia írás és szavak által uralt pozitivista társadalomtudomány, s etnográfiai filmet elsősorban filmeseknek kell készíteniük és nem etnográfusoknak, elméleteket pedig kultúratanulmányokból és a szövegelemzés irodalmi modelljeiből lehet felállítani (Nichols 1992). Ruby meggyőződése ezzel szemben az, hogy az etnográfiai film jövőjének alapjai antropológiai elméletekben rejlenek, valamint abban, hogy a műfajt antropológiai képzésben részesült filmkészítők tartják kézben. Elsődleges cél az etnográfiai tartalom, nem a jó film. A kettő elválaszthatatlanságát hangsúlyozva nyilván sokan vannak, akik ebben nem értenek egyet a kötet szerzőjével, aki a továbbiakban azzal érvel, hogy ha az antropológiai irodalom olvasói általában elhanyagolhatónak tartják az antropológus írói képességeit, és inkább a tartalom megértésére törekednek, miért nem tudják ugyanezt megtenni az etnográfiai filmmel? Az írott és a képi közlésmód közötti alapvető különbségre itt nem tér ki a szerző, aki szerint az etnográfiai film túl komoly dolog ahhoz, hogy filmesekre bízzák. Talán csak egyetlen mozzanat lenne Ruby gondolatmenetét megfordítva arra a következtetésre jutni, hogy az etnográfiai film túlságosan képi műfaj ahhoz, hogy etnográfusokra bízzuk. A megoldás mégis inkább a két szakma együttműködésében rejlik. A Kutatás kamerával című fejezetben a mozgófilm és az emberi viselkedés megörökítése kezdeteinek elemzéséből arra a következtetésre jut, hogy a film soha nem lesz a valóságnak az az objektív megörökítője, aminek a néprajzi filmezés úttörői remélték. Mint minden másfajta médium, a film is kulturálisan létrehozott eszköz arra, hogy megállapításokat formáljunk a világról. A következő fejezetekben Ruby a legismertebb amerikai néprajzi filmkészítők, Robert J. Flaherty, Robert Gardner és Timothy Asch munkáját vizsgálja. Ők behatóan tanulmányozták és gyakorolták az emberi viselkedés filmen való megjelenítését. A kamerát egyikük sem csupán a kutatás, hanem inkább a kifejezés eszközeként használta. Olyan embereket, embercsoportokat akartak bemutatni, akiknek élete és szokásai mind a filmkészítőknek, mind pedig a megcélzott közönségnek idegenek voltak. Ezek azok a törekvések, amelyek először eszünkbe jutnak, ha antropológiára és filmre gondolunk. Flaherty hozzájárulását a film és antropológia vitájához jelentéktelennek tartják.