Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSÁSZI LAJOS: A populáris média rítusai: pletykák és botrányok

magát a mindennapokra, az ügy belesimul a rutinba, és ismét a megszokott és kalkulálható események uralják a hétköznapi életet. Tulajdonképpen ezzel az utolsó, már a rítuson kívüli szakasszal fejeződik be a botrányokban megjelenített morális értékek végső elsajátítása vagy elvetése. Zárógondolatok Carey szerint a kommunikációs rítusok azáltal különíthetők el a kommunikáció információt közvetítő egyéb formáitól, hogy bennük a közösség értékrendszere és identitása fogalmazódik meg. Ha a kommunikáció „transzmisszív" formái az információ térbeli szállítását jelölik-írta Carey- akkora kommunikációs rítusoka közösség időbeli összetartását szolgálják a ceremóniákon keresztül (Carey 1989). Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kommunikáció rítusai a társadalmi események szimbolikus, kollektív feldolgozásai, színjátékok. Rajtuk keresztül a világ híreit egy nagyobb, de mégis emberi léptékű dráma részeként éljük át, amelyek nemcsak értelmünkre hatnak, de érzelmünket és erkölcsi ítéletünket is befolyásolják, és bennünket is a történések résztvevőjévé tesznek. A rítusok kommunikációs szempontból „transzformátorként" képzelhetők el, amelyek a tényszerű, társadalmi eseményeket metaforikus, „para-szociális" történésekké alakítják át. Ez azt jelenti, hogy ezentúl már nem pusztán valamilyen információról szóló diszkurzus részesei vagyunk, hanem a szóban forgó információ jelentőségéről, értelméről, emberi és közösségi kontextusáról szóló drámában veszünk részt. Összefoglalva: a média rítusaira azért van szükségünk, hogy segítségükkel hozzáférhessünk a mindennapi életben fragmentálódott és elrejtett értékekhez, azokat tematizálhassuk, és a világot ismét egységben láthassuk (Császi 2001 b). A média rítusain eredetileg a rendkívüli eseményekről szóló olyan tudósításokat értették, mint amilyen Kennedy elnök temetésének közvetítése, az olimpiai játékok vagy az amerikai holdséta televíziós riportja volt (Dayan-Katz 1 992; Császi 2001 b). Közös jellemzője volt valamennyi ceremóniának, hogy a mindennapitól a nem mindennapiig, a profántól az eszményiig vezették el a résztvevőket. Vagyis a média rítusai a társadalom megerősítő, pozitív szabályozásának, a transzcendens értékekkel való kommunikációnak voltak az eszközei. A pletykák és a botrányok tárgyalása során amellett érveltem, hogy a kommunikációs rítusok fogalmát ki kell tágítani, és abba a média tabloidjainak a különböző formáit is be kell venni. Azokat, amelyek a mindennapi életnek nem a különleges eseményeiről szólnak, hanem ellenkezőleg olyanokról, amelyek nap mint nap megtörténnek valahol valakivel: balesetek, bűntények, pletykák és botrányok (Császi I 999b). Más szóval nemcsak a különleges eseményekről szóló riportok, de a tabloidok is a media rítusainak tekintendők, mert szakítanak a mindennapokkal, bár kétségtelen, hogy ezek nem egy transzcendens világba vezetnek el, hanem a valószínűségek, a szabályok és a tabuk megsértésének parodisztikus karneváljára csalogatnak el bennünket. Azaz nem a transzcendencia, hanem a határsértés, nem a szublimáció, hanem a sokkolás, nem az eszményítés, hanem a kinevetés a céljuk (Császi I 999a). A pletykák és a botrányok társadalmi kategóriák, nem a média találja ki őket, hanem csak felkapja, alakítja, használja és közvetíti őket, ugyanúgy, mint az ünneplő, ceremoniális rítusokat. Bahtyin arról írt, hogy a modernitás előtt az emberek két világ lakói voltak,