Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSÁSZI LAJOS: A populáris média rítusai: pletykák és botrányok

A médiabotrányok neodurkheimi interpretációja Thompson magyarázata a hiányosságokon túl tele van olyan ellentmondásokkal is, amelyek leginkább a korábban ismertetett teoretikus alternatívák kritikájánál érhetők tetten. A következőkben ezek közül azokat tárgyalom, amelyek a neodurkheimi állásponttal kapcsolatosak, és amellett fogok érvelni, hogy a botrányokat lehet - sőt kell is - úgy értelmezni, hogy azokat nem szűkítjük le a politikai mező harcaira. Ehelyett azt javaslom, hogy bennük inkább az erkölcsi tőke konstrukciójának az elveiért folyó nyilvános vitát lássunk, amely a társadalmi élet valamennyi területére kiterjed. Thompsonnal szemben a botrányok politikai-szociológiai értelmezése helyett a neodurkheimi kulturális szociológiai nézőpont előnyben részesítését javaslom, amely a botrányokban a társadalom értékrendjének a megsértése nyomán kialakult kollektív nyilvános vitát látja, amely nemcsak korlátozó természetű, hanem konstruktív is, nemcsak tiltásokat hordoz, de lehetővé teszi új szabályok megalkotását is. Eszerint a botrányokban nem elsősorban az egyén reputációja - persze az is -, nemcsak a politikai pártok és csoportok erkölcsi tőkéje persze az is -, hanem legfőképpen a társadalom alapvető értékeit meghatározó Jó és a Rossz közötti szimbolikus harc a tét. További különbség Thompson magyarázatával szemben, hogy ez a harc mindenkinek igazodási alapul szolgál, akár érintve van a botrányban, akár nincs. Aki politikai botrányba keveredett, az nemcsak a politikai szabályokat, hanem az alapvető erkölcsi normákat is megsértette, és az erkölcsi normákon keresztül a társadalom általános értékrendjét is. Összeférhetetlenség jött létre bizonyos cselekedetek és a világ rendjét és biztonságát garantáló, általánosan elfogadott előírások között (Caillois I 959). Ez a magyarázata annak, hogy a botrányba keveredett személyek miért találják eltúlzottnak a botrány kiváltotta szélsőséges reakciókat, és annak is, hogy az érintett politikai csoportok szerint miért „fújtak fel" a botrányok valamilyen hétköznapi ügyet. Pontosan érzékelik, bár nem értik, hogy miért mentek túl rajtuk az események, hogy a botrányok miért nem csupán egy lokalizálható szabálysértésről szólnak, amik valójában, hogy miért beszél mindenki a társadalom értékrendjének az általános veszélyeztetettségéről. Nem értik, hogy a botrányok éppen azért botrányok, mert olyan kollektív rítusokon alapuló védekezési reakciókat indítanak el a társadalomban, amelyeknek az a feladatuk, hogy meggátolja, hogy a normasértések káoszt és tartós károkat okozhassanak a közösségek morális rendjében. Azaz nem egyes ügyekről van többé szó, hanem az értékrend védelméről. Ez azonban a modern társadalmakban nem azonos a régi rend automatikus helyreállításával. Éppen a botrányok okozta érzelmi és morális sokk az, ami lehetővé teszi, hogy a társadalom legalapvetőbb, változatlannak hitt értékeit újból lehessen tematizálni, felülvizsgálni és azokat a modern élet követelményeinek megfelelően módosítani. A botrányok nyilvánossága kulturális értelemben - szemben a politikai magyarázattal - nemcsak egy hatalmi küzdőtér a meglévő szűkös morális javak megsemmisítéséért, kisajátításáért és újraelosztásáért. Bár természetesen ezek is fellelhetők benne, de a hangsúly mégsem ezen, hanem a nyilvánosság mint kollektív - szakrális - erőforrás tételezésén van. A nyilvánosság lehetővé teszi a társadalom tagjai számára a botrányokban láthatóvá tett morális kódokhoz, diskurzusokhoz, narratívakhoz való újszerű, kreatív kapcsolódást és ezen keresztül az egyének és csoportok hiedelmeinek, normáinak, identitásának a kollektív megújítását. Aligha véletlen, hogy miután munkájában saját szavaival élve „meg-