Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSÁSZI LAJOS: A populáris média rítusai: pletykák és botrányok

nak a változását is. A demokratikus politikai intézmények formális szabályozásában az elmúlt évtizedekben a hatáskörök legalizálása vált általánossá. Ez azt jelenti, hogy azokban az esetekben, ahol régen az emberek saját fejük vagy belső szervezeti megfontolások szerint dönthettek, mára egyre inkább a jogi szabályozás vált általánossá, ezért a szabálysértések fogalma egyszerűbben meghatározhatóvá és könnyebben számonkérhetővé vált. Legalább ilyen fontos az is, hogy a posztindusztriális társadalomban megváltozott a korábbi osztályalapú pártpolitika vagy „ideológiai politika", amely a hagyományos választók megnyerésére irányult. A politikai pártok stabil választóinak a csökkenésével az ingadozók megnyerése került az előtérbe, akiket nem politikai jelszavakkal, hanem a „bizalom politikájával" lehetett meggyőzni. Thompson arra utalt ezzel, hogy a modern nyilvánosságot egyre kevésbé az ideológiai meggyőződések közötti csatározások uralják, inkább a közvélemény megnyerése, a politikusok megbízhatósága, személyisége, karaktere vált központi kérdéssé. A botrányok így akár a megbízhatóság rutinszerű próbatételeinek is tekinthetők a modern társadalmakban, amellyel a politikai ellenfelek és a sajtó állandóan teszteli a közéleti szerepet játszó embereket. Mondani sem kell, hogy ezzel rendkívül kiszélesedett a szóba jöhető eseményeknek a köre, hiszen gyakorlatilag bármilyen jellegű ügyből lehet botrány, ami nagyban magyarázza a politikai botrányok elképesztő arányú növekedését az utóbbi évtizedekben. Thompson azt találta, hogy a társadalomtudományokban a botrányok értelmezésének három magyarázata terjedt el, amelyeket trivializációs, szubverzív és funkcionalista elméletnek nevez. A trivializációs magyarázat szerint - amelyet Habermas nevével kapcsolt össze - a botrányokban a személyes ügyek burjánzanak el a fontos társadalmi problémákkal szemben, ami történetileg a racionális és kritikai nyilvánosság megszűnéséhez vezetett. „Habermas kifejezetten nem érinti a botrány témakörét, de nem nehéz olyan érveket találni a média által közvetített botrányokról és azok hatásáról, amelyek az ő álláspontján alapulnak. A média által közvetített botrányok számának a növekedése azt bizonyítja - érvelhet bárki -, hogy a nyilvánosság gyarmatosítása személyes és privát ügyekkel a nyilvánosság hanyatlásához vezet, és a szórakoztatás értékeinek a győzelmét eredményezi az ésszerű érveléssel és vitával szemben." (Thompson 2000:239.) Thompson szerint bár ennek a magyarázatnak kétségtelenül igaza van a kritikai nyilvánosságvisszaszorulásának a felpanaszolásában, több fontos kérdésben azonban tévesen ítéli meg a médiát. Először is túlságosan idealizálja a múltat a jelenhez képest, és feltételezi egy valamikori ideális nyilvánosság és sajtó létezését, amit a történelmi adatok nem erősítenek meg. Másrészt a média trivializációs kritikája legfeljebb a politikai botrányoknak az egyik formájára, a szexbotrányokra érvényes, miközben figyelmen kívül hagyja azt, hogy a korrupcióval és a hatalmi visszaéléssel kapcsolatos botrányok milyen sokat tettek a politikai intézményrendszer demokratikus átvilágításáért és tisztaságáért. Arról nem is beszélve, hogy a botrányok nemcsak a sajtó gazdasági eladhatóságát növelték, hanem a bizalomról, a megbecsülésről, a hatalomról szóló civil diskurzus elengedhetetlen modern formáivá is váltak. Ahogy Tomlinson (1997:69) is írta Habermas radikális nyilvánosságának a kritikájában: „Meglehet, hogy a botrányok nem tematizálják korunk legsürgősebb morális és politikai kérdéseit, de segédkeznek nagyszámú közérthető erkölcsi diskurzus kialakításában." Egy másik magyarázat - amelyet Thompson a botrányok „szubverzív elméletének" nevez - éppen az ellenkezőjét állítja, mint Habermas. Ez a tabloid újságokban megszel-