Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

CSÁSZI LAJOS: A populáris média rítusai: pletykák és botrányok

elvesztette eredeti vallási jelentését - írják-, és egyre inkább a pletykálkodók közötti közelséget, testvériséget, továbbá a közölt információ titkosságát, bizalmasságát fejezte ki (Mish 1990; Thompson I 997). Merry a pletykának éppen ezt a közösségen kívülieket rejtetten eltávolító, a közösségen belülieket viszont nyíltan bevonó aspektusát hangsúlyozta, mint olyan privát információt, amely a közelséget, az intimitást, az identitást szimbolizálja másokkal a csoporton belül. A pletyka eszerint az elfogadás egy sajátos formája, mert a pletykálkodó társadalmilag ugyanolyan közel - vagy közelebb is - van ahhoz, akinek pletykálunk, mint akiről pletykálunk. Minél erősebb morális ítéleteket tartalmaz a pletyka, annál nagyobb szerepe van benne a bizalomnak és az intimitásnak, azaz annál közelebbi kapcsolatot feltételez. „A pletyka hasznos kifejezője a relatív intimitásnak és távolságnak, és így az emberi viszonyok befolyásolásának az eszközévé válhat, amikor új, intim kapcsolatokat teremt, miközben megszabadul a régi, kevésbé vonzó kapcsolatoktól." (Merry 1984:277.) Ennek megfelelően Merry is pontosan látja a hasonlóságot az organikus társadalmak pletykája és a modern társadalmak média által közvetített történetei között, és azt is, hogyan működik a pletyka a komplex társadalmakban. Ezt írja: „A tömegmédia »pletykarovatainak« a jelenlegi népszerűsége abból ered, hogy az intimitás társadalmi kifejezésformáira épít. Azt sugallja, hogy az olvasóközönség eléggé közel áll a médiasztárokhoz és a közéleti figurákhoz ahhoz, hogy a nemzeti elit privát életéről bennfentes információkkal rendelkezhessen." (Merry 1984:277.) Nemcsak a politikai vezetőkkel és hírességekkel, hanem a média más szereplőivel is rendkívül bensőséges viszonya alakul ki a nézőknek és hallgatóknak. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy azoknak az életében is részt vegyen, akikkel a mindennapi életben semmiféle kapcsolata nincs, de a médián keresztül mégis egyfajta ismertség alakult ki. Sajátos kapcsolat jön így létre, amelyet Thompson „nem kölcsönös távolsági intimitásnak" nevez (Thompson 2000:26). Érdekesen példázza ezt a sajátos viszonyt egy régi anekdotikus történet, amely a média különleges intimitásteremtő hatalmára hívja fel a figyelmet. I 942-ben, a rádiózás aranykorában egy kivégzés előtt álló amerikai nő utolsó kívánsága az volt, hogy megtudja, mi fog történni kedvenc szappanoperájának a hőseivel az elkövetkező szezonban. Ahogyan a családtagoktól elbúcsúznak az elítéltek, és akkor nyugodnak meg, ha tudják, hogy mi történik azokkal haláluk után, úgy akart tudni a börtönmagányában családtaggá vált szappanopera-figurák jövőjéről az elítélt (Rosen I 986). Figyelemre méltó, hogy a börtön vezetése és a rádiótársaság is természetesnek találta és teljesítette a kérést. Formai szempontból a fiktív szappanoperák és az általában valamilyen valóságmaggal rendelkező tabloidok mint médiapletykák természetesen nem azonosíthatók egymással, társadalmi funkciójuk és egyéni használatuk viszont meglepő hasonlóságot mutat. A fenti példa éppen arra világít rá, hogy a média különböző műfajai ugyanolyan rítusokon alapuló közösségi - informáló, befogadó, szórakoztató - szerepet töltenek be a szappanoperákon, tabloidokon és más műsorokon keresztül, mint a szóbeli kultúrában a pletykák a híreszteléseken keresztül. Mi több, az előbbi történet szerint a média még akkor is virtuális közösségként szolgált hallgatójának, amikor a halálra ítélt személy mindenféle valós közösségből fizikailag és társadalmilag ki volt rekesztve. Ebből a szempontból másképpen ítélhető meg az a vád is, amit esztétikailag szoktak a szemére vetni a populáris kultúrának - akár tabloidokról, akár szappanoperákról van szó -, hogy az sztereotípiákat használ. Ösztönösen felmerül az a kérdés, vajon nem lenne-e helyesebb, ha a formulatörténeteket nem az elitkultúrán alapuló ízléskritika alapján ítélnék el, hanem