Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

Helyzet - Heltai Gyöngyi: Néprajzi filmek két megközelítésben

hozhat hasznot: filmek, alkotók és befogadók „diskurzusa" egy fesztivál keretében segítheti az egyes kultúrákról összegyűjtött tudásanyag közvetítését, az antropológiai/néprajzi film műfaji sokszínűségének tudatosítását (ugyanakkor határainak szimbolikus kijelölését), a kulturális antropológia és a néprajz sokat vitatott territóriumhatárainak érzékeltetését. Legfőképp azonban megkönnyítheti az antropológiai film esztétikai és módszertani pluralitásának beláttatását, s egy nyugaton több évtizede létező, bár mind az antropológiában, mind a filmtudományban marginális beszédmód hazai meggyökereztetését. E rövid reflexióban - a Magyarországon a társadalomtudományok és esztétika I 949 utáni kényszerű „egyhangúsága" következtében kimaradt fázisokra utalva - csak annak tudatosítására szorítkozom, hogy mind a fesztivál filmválasztéka, mind vizuális antropológiai írásokat tartalmazó katalógusa szükségképpen egy több évtizede folyó, nemzetközi antropológiai filmes diskurzusba kapcsolódik, s hogy e ténynek mind szinkrón, mind diakrón vonatkozásban vannak bizonyos következményei. Film és antropológia sokszálú kapcsolatának immár egy évszázados története van. Ennek folyamán a filmkészítő/antropológus társadalmi kontextusától, hatalmi helyzetétől, valamint a filmnyelvi fejlődés pillanatnyi állapotától s a vászonra vitt kultúra jellegétől sohasem független filmtípusok és felhasználási módok alakultak ki. Célszerűtlennek tűnik tehát ma egyes, valahol valamiért korszerűnek tartott vagy tűnő filmtípusok mintaként való átvétele, favorizálása. Szinkrón szemszögből pedig nem árt tudatosítani, hogy a vizuális antropológia módszertanát az elmúlt évtizedekben erősen befolyásolták a posztmodernhez és az „irodalmi fordulathoz" kapcsolódó, döntően angolszász elméletkísérletek. Ezek - amúgy is elavulóban lévő - konvenciórendszerének mechanikus átvétele, illetve alkalmazási követelménye sem látszik célszerűnek, hisz a szóban forgó elmélet a miénktől radikálisan eltérő társadalmi, kulturális kontextusban gyökerező filmekre alapozódott. Annak tudatosításával, hogy az idei pesti fesztivál versenyfilmjei e szinkrón (elméleti, módszertani) és diakrón (történeti) tengely metszéspontjában helyezkednek el, korántsem a bemutatott filmek vagy a hozzájuk kapcsolódó reflexiók megkésettségére, tehát egy külső, kijelölt trendhez való alkalmazkodás szükségességére kívánok utalni. Inkább arra, hogy a kialakuló diskurzusban nem célszerű e hátteret sem figyelmen kívül hagyni, sem fetisizálni. A posztmodern irodalmi fordulat nyomán az irodalomtudományból az antropológiai filmelméletbe is átsugárzó dekonstrukció és kíméletlen önreflexió korszaka után amúgy is értelmetlen lenne bármiféle elméleti ortodoxia számonkérése vagy követése. Sem a kísérleti, szubjektív, az identitások konstruáltságára rámutató, a filmesés filmezett én bonyolult viszonyára egy nem hagyományos filmformában rákérdező munkák, sem a vizuális rögzítést csak segédanyagként elfogadó, kizárólag tudományos ismeretterjesztésre törekvő filmek favorizálása nem lenne célszerű - épp a műfaj filmes irányzatokkal és az antropológia szaktudományos dilemmáival egyaránt kapcsolatos fejlődéstörténete ismeretében. Annál is kevésbé, mivel a fesztivál filmjei nem annyira fáziskésésről, inkább fázistorlódásról tanúskodnak. A vizuális rögzítés eljárásainak és médiumainak gyors terjedése következtében az antropológiai film történeti fejlődésében valamikor lényegesnek, korszerűnek tartott filmformai eljárások majd mindegyike - ha nem is mindig tudományos megfontolás, kulturális antropológiai tudatosság következtében - felbukkan a Dialektus filmjeiben. Ez annál is figyelemre méltóbb, mivel az először megrendezett fesztiválra nevezett, zömében hazai televíziós forgalmazásra szánt