Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 5/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2002)

Helyzet - Heltai Gyöngyi: Néprajzi filmek két megközelítésben

alig változó paraszti világ képei kaptak akkor először hangsúlyt Georges Rouquier filmjeiben. André Leroi-Gourhan I 946-os kongói expedíciójának „melléktermékeként" aztán megszülettek az első olyan etnográfiai filmek, melyek már átmenetet képeztek a gyarmati, szcientista felfogástól egy, az őslakos-megnyilvánulásoknak is helyet adó forma felé [Au pays des Pygmées [ I 950], rendezte: Pierre Dupont). Itt már felfedezhető a kontextusba helyezés igénye, hiszen a film utal például a francia gyarmati modernizációs törekvések kudarcára, de a babingák életét a kommentár még ekkor is „primitívnek" minősíti. Leroi-Gourhan egy I 948-ban publikált cikkében megfogalmazza az etnográfiai film - ma pozitivista szemléletűként definiálható - doktrínáját. („Természetesen" a vizuális terepjegyzeteket tartja a legobjektívebb, legtudományosabb rögzítési formának.) Piault szerint Franciaországban még el kell telnie néhány évtizednek, míg - elsősorban Jean Rouch tevékenysége révén - az etnográfiai film kiléphet a technikai segéderő szerepéből. A már említett olasz neorealizmusnak voltak antropológiai szempontból is értékes kezdeményezései, például a dialektusok „rehabilitálása", a vidéki szegénység vagy a női szerep témává válása. A Róma, nyílt farosban ( I 944-1 946) Rossellini túllép az anekdotikus, történetközpontú filmformán, „rekonstituált aktualitást" kíván teremteni, a történelem hétköznapiságát, kisemberek általi létrehozottságát hangsúlyozza. A Paisaval ( I 946) kezdődően - a részt vevő kamera és a cinéma direct esztétikájához illően - szereplőit is a tárgyul választott régió lakóiból toborozza, sőt, a történet szövését is életmódjukhoz igazítja. Felfogása szerint a filmkészítés során átélt tapasztalat kötelezi el az alkotót a helyszín világa és problémái iránt. Piault azt emeli ki e Rossellini-féle módszerrel kapcsolatban, hogy hatására a film egyre inkább a nézői reinterpretáció eszközévé, tehát nem végleges jelentéshordozóvá válik. A jó etnográfiai film pedig - szerinte - éppen eme állandó átértelmeződés révén lehet a megismerés eszközévé. A Magyarországon alig ismert olasz etnográfiai film is a nyugati világban elterjedt két koncepció - a vizuális rögzítés mint tudásközvetítés s mint kutatási segédeszköz szerint kezdett fejlődni. Ezen elvek szellemében rendezték meg I 959-től Firenzében a Festival del PopoUt, az etnográfiai és szociológiai filmek első jelentős nemzetközi seregszemléjét. Ugyanebből a tudományos alapállásból az olasz Ernesto de Martino a népi hagyományok és rítusok vizuális enciklopédiája létrehozásának ötletét is felvetette. Az olasz etnográfiai filmesek (Ernesto de Martino, Diego Carpitella) 1950-es és 1960-as évekbeli jellegzetes témája egyébként is a látványos mágikus, vallási jelenségek, rítusok, ünnepek filmre komponálása volt. Szokásokat rögzítő és klasszifikáló vizuális archívum végül Németországban, Göttingenben létesült 1952-ben, a tudományos filmintézet etnográfiai, antropológiai részlegében. Az itteni aprólékosan kidolgozott koncepció szerint a filmes rögzítésnek olyan megbízható tudományos segédeszközzé kell válni, mely még a vizuális megfigyelés hiányosságait is képes kiküszöbölni. Az archívumba kezdetben csak e szabályzat szerint készült felvételek kerülhettek. Mára a szigor oldódott, a tekercseken már nemcsak különálló szekvenciák vannak, hanem elemző kommentárok és hangrögzítés is. Piault szerint a deskriptív etnoantropológiai koncepció az elmúlt harminc évben sokféle szférában jelentkezett, például az antropológiai tárgyú oktató és ismeretterjesztő tv-sorozatokat is e klasszifikáló szemlélet jellemezte. Részben efféle ambícióra épült az amerikai Alan Lomax nem verbális viselkedésmodelleket rögzítő gyűjteménye is. Azért kezdte a gyűj-