Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

ÖSTÖR ÁKOS: Kontinensek, iskolák, antropológiák (Fejős Zoltán interjúja Östör Ákossal)

Mondjál valamit a módszerről. Hogyan kerültél be abba a társadalomba? Technikailag milyen módszerekkel dolgoztál? Magnetofont használtál, kutatási naplót írtál esténként? Tehát mi a módszer? Az elejétől kezdve elkezdtünk körbe-körbejárni a városban. Még nem jól tudtunk bengáliul, de nem szerződtettünk fordítót. Azt hiszem, ez nagyon jó volt. Rettentően nehéz volt az első pár hónap, de utána aztán sokkal könnyebb lett. De az volt az érdekes, hogy ezekben - nyilván épp úgy, mint Magyarországon - a kis városokban, amiknek ilyen helybeli kultúrája és története van, megvannak helybeli művelői is. A bengáliai kisvárosok tele vannak helybeli történészekkel és néprajzosokkal, akik gyűjtik a dolgokat az ő eszük folytán. Sajnos ez nincs összeköttetésben az ottani egyetemekkel. Különféle szinteken megy ez, vannak helybeli gyűjtemények, múzeumok, irodalmárok. Ez inkább irodalmi, nem társadalomtudományi. Kiadnak dolgokat, összeszedik az énekeket, meg a szokásokat, olyan régimódi alapon. Ezekkel az emberekkel összeköttetésbe jutottam Kalkuttán keresztül, mert ez Kalkuttában is megvan. Mindenki ismert valakit, mint egy városban. Volt egy nagyon elsőrangú ember, Manikhal Singhának hívták. Manic babu, a babu olyan tekintélyes rang, mint a sir. Ez a Manik babu jó barátunk lett, vele mentem körül először. Bevezetett minket. Próbálta irányítani a mi munkánkat, mert őneki határozottvéleménye és teóriái voltak, ami később kissé akadályozta a munkát. Egy idő után őnélküle is mentünk, és csak hozzá jöttünk elmondani, hogy mit csináltunk. O nagyon fontos volt bevezetni minket. Mivel egy egész várossal foglalkoztunk, nem tudtunk mindenkit megismerni. Elég korán ki kellett találni, hogy ki kicsoda, és ki kivel milyen viszonyban van. Találkoztunk tanárokkal, kereskedőkkel, helybeli közjegyzőkkel, mert volt ott egy helyi bíróság. Találkoztunk helybeli politikusokkal, a fesztiválokat rendező szervezőkkel. Ezek a társadalom oszlopai, az ember elég gyorsan megismeri őket. Ez negyedenként volt. Többet foglalkoztunk bizonyos negyedekkel, nem egyformán mindegyikkel. Elkezdtük vizsgálni a rokonsági rendszert. Le kellett írni, hogy ki hogyan viszonyul kihez, a klasszikus metódussal. Chicagóban az egyetlen dolog, amit nem tanítottak, hogy hogyan kell terepmunkát csinálni. Mindenre megtanítják az embert, vagy rákérdeznek a kutatási tervben, de nem azt, hogy mi történik veled, hogyha ott vagy a batyuddal az állomáson. Alig tudsz valamit, hol fogod elszállásolni magad. Kivel hogyan kell beszélni, hogyan beszél az ember önmagáról stb. Szóval ilyen praktikus dolgokra senki se gondolt, hogy ilyesmibe kéne az embernek tanácsot adni. Csak menjen! Úszik vagy süllyed. Mi elég könnyen mentünk egyik helyről a másikra, és elég könnyen meg tudtuk magyarázni, hogy érdekel bennünket az itteni kultúra. Szóval nem kellett hivatkozni semmire. Mindenkit érdekelt, hogy mit csinálunk, mert ez egy radikális politikai helyzet is volt. Voltak pletykák, hogy mi a CIA-től jöttünk. Akkor mindenki CIA-ügynök volt. Többen azt mondták, hogy mi KGB-sek vagyunk. Sokféle oldalról próbálták lerángatni az embert, de valahogy fel kellett magát az embernek találni. Minnél többet voltunk ott, látták, hogy mit csinálunk, kivel jövünk össze. Az persze a helybeli hatóságot is érdekelte. Sokszor körbekérdeztek, hogy mit csinálnak ezek a külföldiek. A kerületi elhárítás is érdeklődött utánunk, hogy tényleg azt csináljuk-e, amit beadtunk. Nem lehetett persze csak úgy beutazni, az embernek kutatási vízumot kellett kapni. A metódus valahogy kiépült abból az érdeklődésből is, hogy próbáltuk követni, próbáltunk felderíteni a kulturális logikát, amit akkoriban valami másnak hívtam.