Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Helyzet - Hofer Tamás: A kiállítás és a tárgyak

nem képzelhető el olyan határ, amin túl újabb kérdések föltevésére ne volna még lehetőség. Az Időképek azt kívánja érzékeltetni, hogy akár egyes személyek életútját, akár közösségek munka s pihenés, ünnep közt beosztott idejét milyen sokféle módon tagolják, tartják számon, próbálják „megkötni" emlékeztető jelekkel az emberek. De a kiállításban - megítélésem szerint - nem csupán a sokféleségen van a hangsúly, hanem azon is, hogy voltaképp ugyanazoknak az alapproblémáknak a megoldásával, elrendezésével küszködnek egymástól térben-időben távoli társadalmak. Az idő fogalma, elképzelése körül kialakult kulturális minták (ábrázolások, mítoszok, zene stb.) így az emberiség egységét is dokumentálják. A kiállítás azt a jelenséget is bemutatja, amit az etnográfiában Hermann Bausinger nyomán „párhuzamos különidejűségnek" (die (Gleichzeitigkeit des Ungleichzeitigen) nevezünk. E szerint a német vagy a magyar, vagy bármelyik más társadalomban egymás mellett élnek emberek, akik különböző korszakok gondolkodásmódjában gondolkoznak, viselkednek. Az emberek közötti megértés keresésére is lehetőséget kínál ez a feltételezés. Itt és most a mai magyar társadalomban, a Tabula olvasói közt is, külön időkben élnek, élhetnek emberek, mert saját személyes idejüket különböző társadalmi-történeti feltételek közt, különböző kulturális felkészítéssel élték, élik. Még inkább külön időkben élnek szerte a világban a különböző színű, nyelvű, gondolkodású népcsoportok, nagyon eltérő életfeltételek közt. Az egész időrendszer mégis összefügg, és mindenütt megfigyelhető, hogy az emberek bizonyos alkalmazkodási mechanizmusai vagy az emberek és társadalmak életrendje, időtagolása hasonlóságokat mutat. Az idő természetesen közvetlenül nem tapasztalható meg, vizuálisan vagy szonorikusan nem észlelhető, illetve ha a vizuális vagy a hangzó, vagy más rendszerekben fölfogni véljük, akkor ez bennünk már egy szimbólumalkotó művelet eredményeként kifejlődött készség. A kiállítás számos példát hoz a szimbólumalkotásra és a kifejezéskeresésre, a kulturális rendszerek és az emberi életvitel különböző területei között kapcsolatot létesítő kulturális mechanizmusok működésére. Itt megemlítek valami - személyes felfogásom szerint - hiányzót, kérem, ne vegyék akadékoskodásnak. Hiányoltam, hogy a kiállítás nem érzékelteti az idő múlásának, az időben való élésnek - pedig a kiállítás egyik része is az Időben élni címet viseli - azt a rutinszerű, monoton, folyamatos, a hétköznapok, a hétvégék ismétlődéséből adódó rendjét, ami például a falusi vagy városi átlagháztartásokat jellemezte a közelmúltban, de talán manapság is. Ahogyan a summások vagy a szolgálati időt töltő katonák számolják például, mikor szabadulnak. Ehhez kapcsolódnak a rövidebb-hosszabb jövőre való beosztó tervezések, kalkulációk, a jövő beprogramozása. Hogyan kell adagolni a lisztet, a búzát, hogy „újig" kitartson? A kisgyerek, a kislány, mikor hároméves lesz, kap egy korához illő díszes öltözetet, - egykor a keresztanya eddig a koráig várakozott, már csak azért is, hogy ha szegény nem élné meg a hároméves kort, akkor hiába ne költsön. Nem sokkal ezt követően - néhány nemzedékkel ezelőtt - meg is kezdték a kelengyéje összeállítását, a fölkészülést a kiházasítására. A kelengyéjében benne van számos olyan program, amelyek akkor lépnek majd működésbe, amikor menyecske lesz, asszony lesz, gyermeke születik, nagy gyász éri, és olyan ruhadarabok is ott vannak, amiket idős korban viselhet majd, s amelyekben temetni fogják. Tehát a kelengye egyrészt retrospektív, több mint egy évtizedes gyűjtő-előkészítő munka gyümölcse, benne lehetnek elődöktől örökölt darabok is, de benne van harminc, negyven, ötven, sőt még több eljövendő év át-