Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

Tabló - Oltárkiállítás Düsseldorfban (Földessy Edina)

rajzi, kulturális és időhatárok képlékenyek és átléphetők, illetve egyáltalán nem is léteznek. A korábban Düsseldorfer Kunstmuseumnak nevezett intézmény gyűjteményében középkori és kortárs művészeti alkotások egyaránt megtalálhatók. Az építészetileg meghagyott és ennek a gyűjteménynek helyet adó régi épületszárnyban Jean-Hubert Martin terve alapján a bemutatás elvét változtatták meg. A kronológiai, leginkább művészettörténeti könyvként használható régi kiállítás helyett a gyűjteményt újfajta tematikus és vizuális rendezés alá vetették, amelyben eltűntek a régi, modern és kortárs művészetek közé húzott éles választóvonalak. Ezt az átfogalmazási feladatot az igazgató két düsseldorfi művészre bízta, ami szintén újdonságnak számított: művészeti múzeum ugyanis sok van a világon, de művészek által rendezett nincs. (Ezt az épületszárnyat egyébként Künstlermuseumnak, vagyis Művész Múzeumnak nevezték el.) A két művész a tekintélyes üveggyűjtemény kiállításakor például formai és látványszempontokat előtérbe helyezve a szecessziós üvegtárgyakat akár több száz vagy ezer évvel azelőtt készült alkotásokkal párosította össze. Az időszaki kiállítások tervét szintén ez a fúziós koncepció határozta meg: ötvözni a régit, az újat és az „egzotikust". Az igazgató valami rendkívül eredeti és „nagyot ütő" kiállítással kívánta megnyitni az új épületszárnyat. Oltárkoncepció Az oltárkiállítás ötlete tulajdonképpen már hét évvel ezelőtt felvetődött a MAAO egyik oceanistája, Philippe Peltier munkatervében, aki azonban kizárólag a saját kutatási területén fellelhető klasszikus oltárokat szerette volna bemutatni. Az igazgatói posztra akkoriban érkező jean-Hubert Martin elfogadta a tervet, de átalakította az alapkoncepciót: a klasszikus helyett a kortárs alkotásokra helyezte a hangsúlyt, és a szigettérségből kiszélesítette a kört az egész világra. A nagyszabású oltárkiállítás ötlete, amely tekintélyes pénzügyi támogatást igényelt, és amelyet a tervezők a Grand vagy a Petit Palais falai között szerettek volna megvalósítani, nem nyerte el az állami múzeumok igazgatóságának tetszését, így a terv az asztalfiókba került, és évekig ott pihent. Jean-Hubert Martin MAAO-beli működését egyébként nagyfokú dinamizmus (évente négy kiállítás) és nyitottságjellemezte. Az Európán és Amerikán kívüli világ kortárs művészetének bemutatása rendszeressé vált a kiállítási tervekben. A legnagyobb újdonságot azonban az jelentette, hogy a Párizs perifériáján levő, csak kisszámú látogatót vonzó múzeumot (el^ tekintve az alagsorban található tengeri akvárium gyermeklátogatottságától) úgy vezette be a művészetkedvelő szélesebb köztudatba, hogy a múzeum alaphivatásával egyáltalán nem összeférő művészeti kiállításokat is rendezett: soha nem látott vagy kevéssé ismert 20. századi francia és európai művészek mutatkozhattak be a tengeri akvárium, az állandó óceániai és afrikai kiállítások feletti, időszaki kiállításoknak helyet adó második emeleten. A „harmadik világ" kortárs művészetének kirekesztésével és a múzeumi igazgatóság konzervativizmusával szembeni állandó küzdelmének eredményeként Jean-Hubert Martin más országban kereste karrierje folytatását. Azzal, hogy a museum kunst palást igazgatója lett, az oltárkiállítás elé toluló párizsi akadályokat ily módon átugorva egy102 szerre megnyílhatott az út az elfektetett álom megvalósítása előtt. Nemcsak hogy Düs-