Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)
Tabló - Katharina Eisch - Marion Hamm, Hrsg.: Die Poesie des Feldes. Beiträge zur ethnographischen Kulturanalyse (Schleicher Vera)
Pritchard által kutatási előfeltételnek tekintett „témanélküliség" evidenciának tűnhet, hiszen kellő kitartás és figyelem esetén az adatközlők világosan kijelölik a vizsgálatra érdemes területeket, a külső szemlélő számára a „tematikus nyitottság" inkább strukturálatlanságnak, határozatlanságnak tűnhet, így a legtöbb kutató mégsem él ezzel a lehetőséggel. Szintén egy reménytelenül megfeneklett interjú vezeti régi-új (a néprajzot mint színdarabot megragadni szándékozó Victor Turner nyomdokain járó) felismerésekhez Susanne Spülbecket ( 124-140). A testbeszéd, mint módszer sikeres bevetése készteti a kutatót a pszichodrámában rejlő lehetőségek következetes végiggondolására és bemutatására. A pszichodráma eszközei (tükrözés, szerepcsere, a másik fél bőrébe bújás) ugyanis nemcsak a kommunikációs szakadékok áthidalásában segíthetnek, de alkalmazhatók az értelmezési folyamat, pontosabban annak elmélyítése során is. A magyar fül számára bizonyára komikusan hangzó, ám annál izgalmasabb hivatást és tevékenységet ismerhetünk meg Barbara Wittel-Fischer „terepmunka-szakfelügyelő" beszámolójából ( 140-161. p.), mely a pszichológia és a pszichoanalízis reflexív erejére mutat rá. A szerző vezetésével 1998-ban jött létre a Ludwig-Uhland Intézetben az a csoport, amelynek célja a kutatási folyamat során felmerülő konfliktusok és zavaró tényezőkelemzése, feloldása s ezen keresztül a mindenkori kérdésfeltevés pontosítása volt. A tanulmány részletesen ismerteti a szigorú menetrend szerint lefolytatott terepmunkaülések eredményeit, felvázolva egy - a terepmunka minőségének javítását szolgáló - új módszertani eszköz lehetőségét. A tanulmánykötet harmadik fejezete néhány olyan interdiszciplináris területbe enged bepillantást, melyben a néprajzi terepmunka módszere eredményeket hozhat. A tanulmányok mindegyike lényegében azt a folyamatot ismerteti, melynek során az egyetemi kutatómunka keretében kifejlesztett „nyitott néprajz" az oktatás, a muzeológia, az újságírás, a levéltári munka, a képzőművészet vagy a fotókutatás területén tért hódít, majd a mindenkori sajátos céloknak és kérdésfeltevéseknek megfelelően átalakul. A néprajzi szemlélet legkézenfekvőbb alkalmazása az Anne Dietrich tanulmányából ( 198-214. p.) megismert „kultúrák közötti konfliktuskezelés" oktatása. A szerző, akit az interkulturális konfliktusokat feldolgozó néhány napos tréningek tartására az esseni városvezetés kért fel, ismerteti a konfliktustípusok sokféleségét (Németországban az összlakosság 9 százaléka vendégmunkás!) s ezek feldolgozási lehetőségeit a Jeggle-iskolában elsajátított szemlélet segítségével (például mit tud kezdeni egymással egy cég által szervezett továbbképzésen összezárva a 35 éves marokkói családapa és a gyermekét egyedül nevelő 45 éves német anya). Kevésbé kiélezett területen vizsgálódik Andrea Häuser, amikor az egyéni és közösségi tapasztalatok múzeumi megjelenítését mint terepmunkát mutatja be (214-233. p.). Mivel a (Németországban 20 éve) új kihívások előtt álló múzeumi tevékenység éppúgy a szubjektív átélőképesség és az objektív események között keresi az egyensúlyt, mint a nyitott néprajz, ez utóbbi módszereinek alkalmazása régóta esedékes lenne a múzeumi területen is, ám ez - többnyire a mesterség belső kényszerűségein - általában mégis zátonyra fut. Bár e rövid könyvismertetés keretein belül mindössze néhány tanulmány vázlatos bemutatására került sor, talán sikerült felkelteni a magyar olvasók érdeklődését e rendhagyó, kutatási eredmények helyett módszertani útkereséseket rögzítő kötet iránt.
