Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

ÖSTÖR ÁKOS: Az etnográfus tudása. Terepmunka kamerával és jegyzetfüzettel Nyugat-Bengálban

Azok a különféle álláspontok, amelyeket a fent említett problémák kapcsán az antropológusok és filmesek elfoglalnak, maguk is ideológiák, s a filmkészítés vonatkozásában és így a különféle filmek vonatkozásában is eltérő stratégiákat eredményeznek. Három elkülönülő stílust szeretnék megemlíteni, amelyek az elmúlt hozzávetőleg húsz év során jelentkeztek. Timothy Ash és Napoleon Chagnon egy minimalista, realista stílus mellett tették le a voksukat, egy olyan fajta megközelítés mellett, amely a filmet alárendeli egy meghatározott típusú antropológia igényeinek. Ragaszkodnak a Yanomamosorozatban készült filmjeik pedagógiai felhasználásához Chagnon professzor cikkeinek és könyveinek illusztrációjaként. Az ellenkező végponton találjuk Robert Gardner filmjeit, amelyek egyfajta értelemben még mindig dokumentumfilmnek nevezhetők (Gardner különböző alkalmakkor nyilatkozva antropológiai, interprétatives metafizikai alkotásoknak nevezte filmjeit), ugyanakkor igazoltan merítenek a filmművészet teljes eszköztárából, ideértve a montázst is. E két véglet között találjuk Jean Rouch és David és Judith MacDougall filmjeit, amelyek mind önálló vizuális etnográfiai alkotások, anélkül hogy bármilyen elvont tudományos igényeknek alárendelődnének. A filmkészítés efféle koncepciói és stratégiái - amelyek önmagukban is ellentmondásosak-további ellentmondásokba bonyolódnak, hogyha itt megemlítjük a frissebb antropológiák igényeit, amelyeket a jelen cikk elején elemeztünk. Ezen igények között találjuk a reflexivitást és egy olyan részvételen és megosztáson alapuló, dialogikus filmkészítés ideálját, amelyhez talán még Rouch és a MacDougall-páros egyes alkotásai állnak a legközelebb. Különös módon a közelmúlt egyes írásos etnográfiai kezdeményezései ha a vizuális közegbe ültetnénk át őket - valószínűleg épp a filmkészítés expresszivista, elvontabb lehetőségeit használnák ki. Másfelől egy élményt intuitív és átélhető módon megragadni, hangulatot és érzést megidézni ellentmondhat a reflexív, dialogikus filmgyártás elvárásainak. A Pleasing Qod (Isten kedvében járók) trilógiát nem könnyű beilleszteni a fent leírt kategóriák egyikébe sem. Ez egy háromrészes dokumentumfilm, egy olyan néprajzi film, amely független bármiféle írott etnográfiától, de amely a filmesztétikát az antropológia fogalmaival és módszereivel kombinálja. A célunk az volt, hogy belső eszméket és gyakorlatokat tegyünk láthatóvá vizuális szimbólumok és képek segítségével. A konkrét egyedi részleteket elvont gondolatokkal kombináltuk össze, hogy ezzel sejtessük a megjelenés és a felszín mögött meghúzódó értelmezést. A Pleasing Qod egy háromrészes film a Vishnupurban, India nyugat-bengáli részén folytatott hindu hitéletről. Az első film, a Loving Krishna (Moore-Östör I 985a), Krisna kultuszáról és a rajongás mibenlétéről szól. Bemutatja Vishnupur városát, ahol mind a három film készült. A város urbánus és vidékies jellege az uralkodói múlt, a mindennapi élet, a hagyományos kézműves- és iparosfoglalkozások, a bazári cserekapcsolatok és a szent rítusok és ünnepek szoros összefonódásán keresztül tárul föl. A hitélet nyilvános és privát formáit Krisna szekérútjának részletes narratíváin keresztül mutatjuk be, amelyet az egész város hatalmas pompával ünnepel, míg Krisna születésnapjának ünnepéről a szűk családi kör bensőségesebb szertartása emlékezik meg. A film teljes tartama során interjúk és narrációk hangsúlyozzák a történelem folytonosan fennálló jelentőségét, a hitélet és a munka közötti kapcsolatokat, a rítusokban megnyilvánuló szimbolizmus jelentőségét és Krisna tanításának jelentőségét a mindennapi élet számára. A második film, a Sons ofShiva (Síva fiai, Gardner-Östör 1985) egy négynapos ün-