Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

PETERDI VERA: Reflexiók egy történeti kiállítás kapcsán

A szerző bevezetője szorosan kötődik a kiállításhoz. Rövid összefoglalóját adja a korabeli Szolnok városképi - elsősorban városközponti-jellegzetességeinek (mivel ez mutatja a tipikus városi jelleget), utal a város polgári társadalmának bonyolult rétegzettségére, a magán- és közösségi szféra eltérő megnyilvánulási formáira. Dolgozata többi fejezete korrekt és konkrét elemzése egyaránt kitér a trafik mint önálló kereskedelmi egység általános típusára, ugyanakkor helyi jellemzőire is a dohányáruk csoportjainak, a trafikkínálat legpregnánsabb áruinak, a „dohánypiac" jogi, történeti, gazdaságtörténeti hátterének keretében, valamint a többi trafikárura, illetve magának a kiállítási bemutatásnak módszertani körülményeire. Utalhatott volna Bagi Gábor a trafiknak a magasabb társadalmi kategóriákkal (megye, ország) való összekötő jellegénél fogva az úgynevezett „nyilvánosságteremtő intézményekre" (Gyáni 1998:27) is, s arra a sajátosságra, hogy épp ez idő tájt (a szolnoki középületek főként a 19. század végén, a központ magánházai a század elején készültek el) válik az utca maga is egyfajta enteriőrré (Gyáni 1998). A kisvárosi polgárság igyekezett ugyan kihangsúlyozni a rétegkülönbségeket bizonyos - egyébként egyre homogenizálódóbb - külsőségekkel, de ezek inkább a társadalmi viszonyokban, szituációkban megnyilvánuló eligazodást segítették, és maguk is az asszimiláció irányába hatottak. Ezért tűnik nehezen elfogadhatónak, hogy Bagi Gábor a szükség szülte adottságot, nevezetesen azt a muzeológiai problémát, hogy nem volt megfelelő kiállítási ruhadarab „raktáron", úgy próbálja „megideologizálni" a látogató számára, hogy a frakk volt az átlagos viselet a korabeli divatban. Igaz, hozzáteszi, hogy „a kor legtöbb keresztény világvárosában" (49. p.). No de egy kisvárosban? Kézenfekvőbb magyarázat lett volna az új életstílusra és lelki beállítottságra hivatkozni, azaz a színházból hazasétáló hivatalnok/értelmiségi típusára. Már csak azért is, mert korábban éppen Bagi Gábor beszél a nemzeti érzelem dominanciájáról. Jól alkalmazza viszont a kutató a történeti forrásokat (statisztikák, címtárak, jogszabályok, rendeletek, engedélyek, ipari-kereskedelmi ár- és névjegyzékek), a reklámanyagot, a társtudományokat (nyelvészet, közgazdaságtan) s mindezek lexikális adatait. Ezzel rendkívül gazdag ismeretanyagot közöl erről a kevéssé ismert területről. Témacsoportjai a következők: dohányzási szokások elterjedése; dohánytermékek fajtái, forgalmazása területi, mennyiségi mutatókkal - általánosan, valamint a Monarchián belül, továbbá megyei és városi szinten; a dohánytermesztés és -feldolgozás formái, módjai; a dohánytermékek jellemzői, kiszerelése, ára; a különböző egyéb trafikáruk csoportjai (bélyeg, sorsjáték, újság, könyv, papíráru, élvezeti cikkek). Dolgozata jól példázza, hogy a hagyományos történészi módszerekkel feltárható adatok korlátok közé szorítják a kutatót az értelmezésben, a téma komplex vizsgálatában, a kategóriák és rendszerek jellegének megállapításában. Nem nélkülözhető a „hétköznapi történelem" kutatásánál az életmódkutatás módszere. Csak néhány konkrét példa a tanulmány kapcsán: a dohánytermékek adatai egyetlen évből (1897) származnak, s pont ez az időszak nem jelenik meg tárgyakban a kiállításon! Kizárólag ezen adat alapján változási folyamataikat - termékváltás, strukturális átrendeződés stb. - sem lehet felvázolni. Nem tartalmazzák például az idézett statisztikák a trafikosok vallási, társadalmi, szociális, nemi, stb. rétegezettségét, a helyi társadalomba való betagolódásukról, ezek változásáról nem is beszélve, így a rendelkezésre álló adatok alapján mindezek nem elemezhetők. Nem kapunk információt a fogyasztás jellegéről, a fogyasztók igényeiről sem, holott