Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 4/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2001)

PETERDI VERA: Reflexiók egy történeti kiállítás kapcsán

tozatokról - utalással európai analógiákra -, a „miliő" kialakításának irányelveiről, amelyek révén „jól felismerhető tipikus vonások jellemezték a polgári otthonok berendezését" (37. p.), s annak eredetére és szimbolikájára, hogy például a polgári tárgykultúra kialakításában milyen fontos szerepe volt a korábbi, illetve a magasabb társadalmi rétegekhez, történelmi tradíciókhoz való igazodásnak. A historizáló stílus, az akkori jelen bútoraival a múltat idézte, illetve annak felvállalására serkentett. Ez „a valóságban a »modern« is történelmi kategória" (Bausinger I 995:92), amelyben benne van a másság elhatároló térnyerése, s az „időben elhelyezkedés", a létjogosultság kontinuitása, rátalálás „saját identitásuk adekvát eszközére és tapasztalati közegére" (Gyáni I 998:1 50), mindazokkal az ellentmondásokkal, amiket ezen belül a tárgyhasználat (fetisizálás) és a tárgyéletpálya (felhalmozás) jelent. Az új polgári identitás/kánon azon sajátosságának kiemelése, mely a funkcionális és tárgyadaptációra való hajlamáról, a tárgyhierarchiavándorlásról van szó, olyan sajátosságokról, mint például az arisztokráciától átvett formakincs (36. p.) és a polgári hálóelrendezések parasztiba „alászálló" honosítása (37. p.). A szobák funkcionálisan szigorúan elkülönített rendje (a „komplett szoba") a dolgozatban már mint rögzült sajátosság jelenik meg, a rendszer kialakulásának történeti hátteréről, valamint a szobákhoz szervesen hozzátartozó stíluskorszak-megválasztásról a szerző sajnos nem ír, pedig hangsúlyozottan rétegspecifikumnak tekinthető. Még utalni lehetne a kordivat, korstílus különböző megvalósulási formáira is, amelyek egyúttal jelzik a polgári rétegen belüli vagyoni szintkülönbségeket is (például az ebédlőbútorok székei alsóbb szinten nádfonással, felsőbb szinten bőrtámlákkal készültek, stb.). Szemléletesebbé és igazolhatóbbá tehette volna a szerző a lakáskultúra-elemzést vagyonleltárak (Gyáni I 998, valamint ugyanő és mások további munkái) közlésével. Az is a társadalom többi rétegével való kapcsolatra utal, hogy a különböző - immár egy város szoros közösségében együtt élő - rétegek közt lehetővé válik a javak hozzáférhetősége, a térbeli expanzió: az átvétel, a kicserélődés a tárgykultúra meghatározó normájává lesz, azaz a térbeli horizontok is elmozdulnak (Bausinger 1995:5 I). A térbeliség ebben az esetben jelenthet valódi lokális teret is, amivel egy újabb rétegspecifikumra utalunk. így a lakás tárgyait (főleg bútorokat, apróbb dísztárgyakat, de lakástextilt is) ezen a társadalmi szinten igen gyakran nem helyi (vagy magyar) mestertől-üzletekbőlkereskedőktől szerezték be, hanem külföldről, sokszor éppen országos és világkiállításokról, azok bemutatódarabjaiként. Erre gyűjtési adataink is szép számmal vannak már, de maga a kiállítás is erre hoz példát a Bécsből származó hálószoba-bútorral „egy szolnoki méretben nagypolgár" (Gulyás Katalin) hagyatékából. Ebben a fejezetben is hiányolnunk kellett a helyi kereskedelmet, annak kínálatát, vevőkörét bemutató vázlatos leírást, kizárólag a divatcikkek esetében tesz erre kísérletet egy reklámlap erejéig. Külön - szintén nem említett - specifikuma ennek a korabeli társadalmi rétegnek a magánemberi autonómia, a magánszféra megteremtésére irányuló erős igény, ami a lakás, az otthon elemzésénél nyerheti el igazi értelmét. Az identitás szimbolikus kifejezése ezen a szférán belül mutatható meg a legjobban a vágy és önkép, presztízs és asszimilációs törekvés ellentétpárjaival. Bizonyítással, reprezentálással, a státuscsoportjegyek tárgyakban való megjelenítésével fogalmazódik meg a polgár, a „civilizálódás bajnoka". Gulyás Katalin érintőlegesen utal a középosztály nemi elkülönülésére mint sajátos-