Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

ZEMPLÉNI ANDRÁS: Hallgatni tudni. A titokról és az etnológus mások életébe való betolakodásáról

Frobeniustól Malinowskiig, Evans-Pritchardtól Griaule-ig, Firthtől Leachig ugyanannak a kettős kényszernek (double bind) a variánsaival van dolgunk, amely azzal jellemezhető, hogy az etnológus nemcsak idegen, hanem egyben a házigazdái társadalmát ellenőrizni, megszervezni, vagyis átalakítani törekvő világnak a képviselője is. E kettős kényszer az etnográfus munkájának természetéből adódik: akár fehér, akár fekete, akár helybeli vagy idegen származású, képtelen függetleníteni magát attól a hatalmi viszonytól, amely házigazdáinak alávetettségi helyzetéből fakad, jóllehet mestersége együtt jár azzal, hogy tartós befogadást és alapvető információkat kérjen tőlük kultúrájukról vagy társadalmukról, miközben a saját világa éppen szétforgácsolja vagy akár megsemmisíti azt. Változott-e radikálisan ez a helyzet a gyarmatosítás hivatalos lezáródása óta? Azzal, hogy az etnológia éppen a gyarmatosítás zűrzavaros hátterében született meg, a nemzetállamok és az ipari civilizáció világterjeszkedésének - ma helyesebben szólva a posztindusztriális globalizációnak- az árnyékában működik azóta is. Míg az etnográfia lényegéhez tartozik, hogy „embercsoportokat sajátosságaikban vizsgáljon és értelmezzen" (Lévi-Strauss I 958:4), addig ezen embercsoportok egyik régi és alapvető közös vonása éppen a - kulturális, politikai, gazdasági - alávetettség azzal a külső és mindent behálózó világgal szemben, amelyet akarva-akaratlanul az etnológus képvisel. Ezeknek a tulajdonképpen teljesen evidens megállapításoknak a nyomán egy másik megállapítás is tehető arra vonatkozóan, amit minden etnológus valamikor a terepmunkái során megélt: az általa képviselt világgal szemben a vendéglátói általában a titok fegyverével védekeznek. A titokba való menekülés valószínűleg azon alávetett csoportok egyik általános jellemzője, amelyek az etnológusi vizsgálódások leghagyományosabb célpontjai. Az uralkodó csoportok szándékos elhallgatásra való hajlama szintén egy szokásos válaszreakció az etnológus betolakodására. Akár a gyengék, akár az erősek fegyvere, a titok mindenképpen az etnográfiai kapcsolat alkotóeleme, és annak, hogy az is marad az egész (hagyományos vagy „posztkoloniális") terepkutatás folyamán, egyszerű oka van. Az etnográfus ugyanis akármilyen egyéni kapcsolatteremtő, azonosulni vagy elsajátítani tudó képességgel rendelkezik is, akármennyire „empatikus" beállítottságú és ura saját etnocentrizmusának- vagyis betartja a „résztvevő megfigyelés" jobbára naiv szabályait (a résztvevő megfigyelés az etnográfia szociopolitikai keretét figyelmen kívül hagyja, és a kutató tevékenységét a kulturális különbségek megfigyelésére zsugorítja) -, ez az etnográfus a terepen tökéletesen észrevehető és észre is vett betolakodó marad a mesterségének gyakorlása közben, mely soha nem folyhat észrevétlenül. Hacsak nem mond le mesterségéről - jegyzetfüzetéről, melybe éjjelenként irogat, árulkodó kérdéseiről, a két világ közti gyakori ingázásáról -, képtelen eltitkolni jövetele célját: küldetését arra, hogy tanulmányozza, „a lehető leghűségesebben" leírja, vagyis nyomtatásban vagy képben megjelentesse vendéglátóinak életét, más szóval hogy beleártsa magát - és az őt küldő világot - abba, amihez semmi köze sincs. Ezért nincs olyan etnográfus, aki ki tudná vonni magát az őt célzó sorozatos titkok hatása alól. Befejezésül megkockáztatnék néhány konkrét megjegyzést ezekre az elkerülhetetlen hatásokra vonatkozóan és - ami ezekből adódik - az etnológus mások életébe való betolakodásának művészetével kapcsolatban. Az első megjegyzés általános jellegű. Mint ahogyan egy, már a fentebb összegzett teóriáról szóló, de még nem Umár történetén alapuló összehasonlító tanulmányban megkíséreltem kimutatni, az etnológus betolako-