Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - Világok között. Leonardo Piasere: Un mondo di mondi. Antropoligia delle culture rom (Prónai Csaba)

találhatóak meg (vö. I 62. p.). A cigányok által így létrehozott sajátosan egyedi világok többek között azért lesznek egymástól is jellegzetesen különbözőek, mivel a csoportok eltérő nem cigány világokkal kerültek kapcsolatba. Az előbbiek fényében például a környezethez való viszonynak az 5. fejezetben bemutatott módjai közti eltérés történelmi magyarázatot is nyer. Olaszország azért „megvédendő terület" a szlovén romák szemében, mivel jóval előbb érkeztek ide, mint a horáhánók, akik számára az a „bőségvilága". A 6. fejezetben ugyanakkor az olasz kutató nemcsak arra mutat rá, hogy a szlovén romák a többi cigány csoporttal - és nem a nem cigányokkal - szemben szentesítik az adott területen való maradás jogát azzal, hogy „a helyi temetőbe kezdik temetni saját halottaikat" (98. p.), hanem arra is, hogy amikor temetőbe mennek, másképp teszik ezt, mint a nem cigányok. Bár a szlovén romák élesen megkülönböztetik magukat a horáhánóktól, számukra is alapvető fontosságú, hogy minden - a templomi istentiszteleten való részvétel, az iskolába járás vagy éppen a temető használata - „cigány módon" (po románé) és ne „gádzsó módon" (po gádzsikáne) történjen ( 101. p.). A világok világai közti válaszfal legmagasabbika a cigányok szemében tehát mégiscsak a cigányok és a nem cigányok közt húzódik, ahogyan azt a legszemléletesebben a 7. fejezet bemutatta. Ezt erősíti meg Piasere a 8. fejezetben is ( 163. p.), noha annak utolsó soraiban a cigány csoportok interkulturális helyzetére hívja fel a figyelmet (I 64- p.)Közvetlenül ehhez kapcsolódik a könyv utolsó, 9. fejezete (Segni), amelyben az olasz kutató arra tesz kísérletet, hogy bebizonyítsa, a cigányok „titkos írásának" totális tagadása éppúgy helytelen, mint annak túlhangsúlyozása. Létezhetnek tehát olyan cigányok, akik használnak „titkos" jeleket, de Piaserének az a véleménye, hogy a misztikus homály helyett ezekben az esetekben egyszerűen valakiknek „fenntartott" jelekről van szó, méghozzá kifejezetten cigány és cigány közti kommunikációs helyzetekben (205. p.). Szerinte ebben elsősorban az a törekvés a fontos, hogy az írás ne képezze részét a cigány és cigány közötti viszonynak, ezért hozták létre egy olyan változatát, ami nem sérti a cigány és cigány kapcsolat eredeti struktúráját ( 168. p.). Ez nem jelenti azt, hogy az ilyen jelek ne lennének jelen a nem cigányok gazdasági és szociális környezetében. Sőt, legfőképpen akkor fog a legkevésbé jelnek látszani a nem beavatottak szemében, ha az a nem cigány világnak is része, ha abból származik (206-207. p.). Piasere gondolatmenete itt kísértetiesen hasonlít a korábbi fejezetekben kifejtett nézeteihez a nem cigányokvilágába „belemerülő", mégis attól elhatárolódva létező cigány kultúra hangsúlyozásával. Vajon ugyanez olvasható-e ki az Un mondó di mondihól akkor is, ha a központi tanulmányból visszafelé indulunk el? A válasz: igen. A két irány közti különbséget egyrészt abban lehetne megragadni, hogy ez utóbbi mintha egyre jobban a nem cigányok világába hatolna be. A 4- fejezet (Letnográfia come esperienza) először még csak Piasere „világába", a 3. (L'anomalia perfette) az antropológusok és a cigánykutatók világába. Míg a 2. fejezet (II buono zingaro del tempo che fu) az olaszországi gádzsók és cigányok közti viszonyokat vizsgálja, addig az első fejezet (Quanto pou essere plurietnico uno stato?) már általában a gádzsók és a cigányok világai közti lehetőségeket firtatja. Másrészt, ahogy az Un mondó di mondi tanulmánytól a könyv eleje felé elindulunk, egyre inkább eltűnnek azok a konkrét empirikus vonások, amelyek az olasz kutató saját terepmunkájából származnak. Ezek eltűnése előfordul a kötet vége felé tartó mozgás során is, de soha-