Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

HELTAI GYÖNGYI: Totó és Latyi komikuma: színházantropológiai modell

1.2. A drámai szöveghez való viszony Játékában a komikus nem a drámai szöveg minél pontosabb interpretációjára törekszik, tehát nem egy író által kreált „fiktív személyiséget" kíván a szöveg értelmezése révén életre kelteni, hanem „fiktív testet épít" a nézőkre gyakorolt hatás elérése érdekében (Barba-Savarese 1991). Totó szöveginterpretációval szembeni bizalmatlanságát fokozta, hogy pantomimtudását többre tartotta deklamálótehetségénél. Játékmódja egyébként is inkább épült improvizációra, mint Latabáré, aki elsősorban kötött librettójú operettben és komédiában lépett fel, ahol a szövegátalakítás szabadsága korlátozottabb volt; alkotói újítása a szüzsé irányát nem változtathatta meg, csak saját szólamát alakíthatta poénsorrá. Totó műfaja valójában a jelenet volt, s a szám lazább dramaturgiai szabályai a szüzsé változására vonatkozó tilalmat nem tartalmazták, a komikus - a közönséghez való pillanatnyi viszonya függvényében - szövegében is jobban eltávolodhatott az eredeti verbális kontextustól. Totó szövegkönyvhöz való kötetlen viszonya ugyanakkor nehézségeket okozott kollégáinak. Partnerei néha nem is tudták, hol fejeződik be a jelenet (Faldini—Fofi 1993:1 10I I I). De a mulattató etikája szerint - s Totó e mentalitást jellegzetesen képviselte - a közönség kegyeiért vívott egyedül lényeges harcban a komikusnak szakmai kötelessége a feladott poénlabdákat leütni, a színpadi testi-intellektuális feszültségben létrejövő szövegeket mint egyedül hiteleseket - akár az író által megírtakkal szemben - beépíteni a jelenetbe. E teátrális nézőpontot képviselte Latabár is, akinek azonban I 948-1949 után vigyáznia kellett, hogy halandzsakreációiban mit enged meg magának „viccben" a színpadon. Hisz a szocialista realizmus populáris művészetre is kiterjedő hazugság- és tabukonstrukcióiban egy túl jól ülő poén veszélyes is lehetett. 1.3. Az előzetes esztétikai legitimáció hiánya A hagyományos komikus deklarált másodrendűsége a populáris színházi műfajokhoz tapadó presztízshiányból ered. A színészpálya sokáig egyházi kiátkozást, polgári jogfosztottságot jelentett (Duvignaud 1993). Századunk első felében e „pária" jelleg, a magaskultúrából való kirekesztés már kevésbé volt nyilvánvaló, elsősorban mivel a színházi ipar sztárjainak jövedelemtermelő képessége felgyorsította presztízsnövekedésüket. Mind Totóban, mind Latyiban megmaradt ugyanakkor sikerük időlegességének, alsóbbrendűségének tudata. Ez, valamint a kereslet-kínálat által szabályozott szórakoztatóipari kulturális kontextusuk formálta a felajánlott munkaalkalmakat mindig elfogadó léttaktikájukat, ami Totó esetében az 1 950-1960-as években már művészileg káros következményekkel is járt. Az a szemlélet, amely rehabilitálta és befogadta a nemzeti hagyományba, sőt a kísérleti színház előzményei közé a hagyományos komikum műfajait és képviselőit, és amely Olaszországban idővel a színházi kutatásokból az elit kultúrába, sőt a publicisztikába is „begyűrűzött", lényegében Totó halála (I 967) után nyert csak teret. Tehát a színészi játék értelmezését a fizikai akció (s nem a szöveginterpretáció) kutatása jegyében megújítani kívánó - a kísérleti színházi mozgalmakhoz, illetve a Barba-féle színház-