Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

HELTAI GYÖNGYI: Totó és Latyi komikuma: színházantropológiai modell

zönség részéről nagy érdeklődést kiváltó műfajokként határozza meg, melyek művelői a hivatalos színházi struktúrán és az uralkodó ideológián kívül tevékenykednek.

1 De Matteis szerint a populáris műfajok kontinuitása - paradox módon - épp transzformációs képességük által biztosított. E reprezentációs formákat egy kisebbségként elkülönülő csoport hozza létre és műveli, felhasználva a populáris műfajok hagyományát. Befogadói oldalról e műfajok fennmaradásának magyarázata az, hogy egy csoport - Olaszországban elsősorban a kispolgárság- társadalmi helyzete konszolidálódását követően kulturális jelenlétét is manifesztálni kívánja egyes populáris műfajok művelése és „eltartása" révén. A hagyományos komikum modellje: az előadás-kontextus I. A szólistaelhivatottság Az első meghatározó különbség a polgári színész szöveginterpretáción s színészi összjátékon alapuló közelítésmódjával szemben a komikus „színpadi magánya" a teátrális hatáskeltésben. E szólistaelhivatottságot a színházi zsargon úgy jelöli, hogy a nagy mulattatók képesek „betölteni a színpadot". E magány azonban dramaturgiai magány is, a drámai szöveg e műfajokra jellemző hiányából vagy másodrendűségéből adódóan. A szólistaelhivatottság speciális színházi viszonyt létrehozó, tágabb poétikai hatása tehát, hogy a drámai szövegnek magát alá nem rendelő komikus kilép a dobozszínház esztétikai konvenciójából, és nem fogadja el a polgári színjátszásban feltételezett „negyedik fal" létezését, azt a közmegegyezést, hogy a nézők csak „belesnek" egy másik élet kulisszái mögé. E másféle szemlélet a polgári színészétől alapvetően eltérő játékfilozófiát eredményez. A hagyományos komikus „nem azért van a színpadon, hogy valamit ábrázoljon (interpretáljon), hanem hogy önmagát megjelenítse" (De Marinis 1994:1 75). A komikus a nézőkkel mintegy dialogizálva munkálja ki verbális és gesztikus színpadi nyelvét, s ehhez a jelenet többi szereplője csak asszisztál. A hagyományos komikus törekvése, hogy a színpadon mindent maga akar és tud csinálni - s nem drámaírót, társulatot, rendezőt, illetve egy társadalmi küldetést kíván szolgálni -, és hogy a teátrális hatáskeltésben nem ismer el maga fölött álló tekintélyt, kulturális kontextusa azon sajátosságából ered, hogy a bulvárszínházakat eltartó közönség tetszés- vagy nemtetszésnyilvánítását nem korlátozzák olyan tabuk, mint amelyek a polgári színház vagy az opera nézőinek viselkedését meghatározzák, A polgári színész eme előzetes esztétikai legitimációját nélkülözve a hagyományos komikusnak az alsó társadalmi rétegek tagjaiból álló közönség előtt magának kell kivívnia színpadi túlélését személyisége, maga kreálta száma és játéktechnikája segítségével.