Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

FEJŐS ZOLTÁN: A néprajzi gyűjtemények tudományos perspektívái

érvényesülő tudományos gondolkodás horizontjával felelteti meg, illetve az egyszerűbb, a gyakorlatibb szinten a múzeumi gyűjtőmunkát a maga esetlegességeivel együtt vizsgálja. A Néprajzi Múzeum gyűjteményeinek, a múzeum által kezelt és birtokolt kulturális vagyon jellegének ilyen típusú felmérését kezdtük el az elmúlt évben. Elsőként egy kézikönyvet jelentetünk meg, mely a múzeum gyűjteményeinek alakulását, összetételét és fejlesztési lehetőségeit foglalja össze (Fejős, főszerk. 2000). Ez a munka közbülső fázis, a legfontosabb források alapján összegezhető adatok első leírása és értékelése, amit a későbbiekben remélhetőleg néhány gyűjtemény elmélyültebb, a jelzett „historicista" szemléletet erőteljesebben érvényesítő elemzése fog követni. A felmérés eredményei adatszerűen mutatják és megerősítik azt a tényt, hogy a néprajz tudománytörténeti fejlődése és a múzeumban fölhalmozott tárgyak között ugyan nyilvánvalóak a kapcsolatok, de azok korántsem kölcsönös jellegűek. Az is kitűnik, hogy a múzeum tárgyállománya elsősorban a gyűjtés történetét reprezentálja, s nem a népi kultúra egyes tartományainak - például halászat, mesterség-kisipar, táplálkozás, szokások stb. - szóba jöhető teljességét. Már az ilyen szakterületek és a gyűjteményi egységek kialakulása is a kultúra változó határú s önkényes múzeumi struktúráját eredményezi. Vagyis a kialakuló kép a gyűjtemények és az általuk sajátos módon tagolódó kultúra konstrukció voltát domborítja ki. A gyűjtemények tehát a tudománytörténet tükrei, sajátos történeti produktumok, s a tárgyak annyiban adathordozók, amennyiben pontosan megállapíthatók megszerzésük körülményei, valamint ezáltal a rájuk vonatkozó információk. Világossá vált, hogy a múzeumi anyag mint az etnográfiai tudás egyik alapformája nem önmagában, nem semleges forrásbázisként, hanem csakis történeti mivoltában és a létrehozása körülményeinek eredőjeként fogható föl. A múzeumi raktárakban őrzött tárgyak fizikai létükben egyszer s mindenkorra a néprajzi tudás állandó komponensei. Kommunikatív értéküket, jelentésüket tekintve azonban „változékonyak", s ebben a szorosabban vett műtárggyá válásnak, tágabban pedig a tudományos forrásbázis megteremtésének körülményei és folyamata különleges szerepet játszanak. 2. A tudományosan megalapozott muzeológiai szakmódszertan kérdései önálló vizsgálatot igényelnek. Itt elsősorban az örök probléma, a nyilvántartás még mindig megoldatlan kérdései merülnek föl. Az átfogó, a teljes nyilvántartási rend régóta vágyott igényét a korszerű informatika segítségével remélhetőleg előbb-utóbb sikerül megvalósítani. Ennek azonban számos kifejezetten tudományos előfeltétele van, melyek közül talán az egységes, általánosan elfogadott és alkalmazott nómenklatúra kialakítása a legfontosabb. A számítógépes világ homogenizálja gondolkodásunkat, ami előnyökkel, ugyanakkor veszélyekkel jár. A számítógépes nyilvántartás különösen igényli a tárgyak egységes nómenklatúráját, aminek szükségességét a kutató is érzi, ugyanakkor az egységesítéstől idegenkedik az információk elveszítésének rémképe miatt. Ez a gond a néprajzi tárgyanyag esetében nagyon komolyan jelentkezik, mert az alapanyag, technika, forma, használat, elnevezés szerinti roppant változatosság egységes rendszerbe illesztése a teljes tárgyi forrásbázis elemző feldolgozását igényeli. Ezt segítheti, valamint esetenként elmélyítheti gyűjteményegységek, tárgycsoportok kritikai katalógusainak elkészítése. Az ilyen feldolgozások megkerülhetetlenné teszik a néprajzi szakmuzeológia olyan részproblémájának következetes újragondolását is, mint a tárgy készítése, használata és gyűjtése helyének világos és konzekvens megkülönböztetése vagy a „gyűjtő" korántsem egy-