Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - A művészet mint társadalmi viselkedés. Alfred Gell: Art and Agency (Wilhelm Gábor)

nehézkesnek tűnik Gell elméletében. Prototípus, az ábrázolt minta forrása hiányában ugyanis egy leegyszerűsített - művész, index, befogadó - modell segítségével keli megmagyarázni bonyolult összefüggéseket. Gell megoldása erre a problémára az, hogy a díszítőművészetben az egyes indexek részleteinek, motívumainak a kapcsolathálóját vizsgáljuk meg, és ne önállóan, összefüggéseikből kiemelve kezeljük őket (76. p.). A díszítő művészettel ellentétben az ábrázoló művészetben az index részleteinek változatossága és nem a minta belső strukturáltsága felel a tárgy „működéséért". Itt minden esetben létezik az indexnek valamilyen prototípusa. Mivel Gell antropológiai elméletén belül a művészi tárgyak személyként szerepelnek mint a társadalmi viselkedés forrásai és célpontjai, úgy látszik, hogy a szobrok, ikonok, képek kultusza felel meg leginkább a modell alkalmazására. Ez az a pont a könyvben, ahol Gell kénytelen többet mondani antropológiai művészetelméletének intencionális, kognitív alapjáról. Azért is fontos tisztáznia e háttérelmélet típusát, mivel a szerző nemcsak arra a kérdésre akar felelni, hogyan tulajdonítunk intencionalitást más embereknek, illetve más élőlénynek, hanem arra is, hogyan tulajdonítunk emberi tulajdonságokat tárgyaknak, például idoloknak (126. p.). Gell ezzel kapcsolatban két filozófiai álláspontot különböztet meg: az externalista és az internalista stratégiát. Mindkettő bővelkedik kutatásokban, ugyanakkor mindkettő szerepet játszik a hétköznapi pszichológiában is. Az externalista álláspont nem foglalkozik a cselekvők vagy ágensek mentális tulajdonságaival, hanem a társadalmi játékokban kapott szerepüket veszi figyelembe (mint passzív ágensek). A másik - internalista - nézet filozófiai alapja (itt Dennett 1979 képezi Gell számára a kiindulópontot) egyfajta belső homunculus feltételezése a külső burkon belül. A szerző siet mindehhez hozzátenni, hogy az internalista-externalista megkülönböztetés, azaz a belső és a külső személy szétválasztása bármennyire valós, legfeljebb relatív, kontextusfüggő. Mindkét animálási stratégiára számos konkrét példát elemez Gell ebben a fejezetben, mely a következővel együtt messze a iegfontosabb és az egyik leghosszabb része a könyvnek. A 8. fejezetben (Stílus és kultúra) - mely az előzőhöz hasonlóan szintén 60 oldalas - a szerző szakít az egyes művészi tárgyak társadalmi kontextusban való viselkedésének vizsgálatával, azaz társadalmi, vallási és pszichológiai nézőpontú ágensekként való elemzésükkel, és áttér az esztétikai és művészi vonatkozásaikra. A művészi tárgyak ugyanis nem pusztán önálló darabok, jelentőségüket mind a saját tárgykategóriájukon belüli, mind más kategóriájú művészi tárgyakhoz fűződő kapcsolataik révén nyerik. A művészi tárgyak ily módon hasonlóan viselkednek a társadalmi csoportokhoz: családokat, törzseket, klánokat alkotnak, melyeket a stílusuk határoz meg. Gell ebben a részben foglalkozik először a művészet kollektív jellegével. Míg a művészeti stílusokkal való korábbi antropológiai értelmezések főképp taxonómiai vagy ikonográfiái - azaz szemiotikai - jellegűek voltak, a szerző szerint a művészi tárgyak esetében a stílust mint a létrehozott művek formális tulajdonságait érdemes kezelni, és nem mint ikonográfiái jellegzetességeket (159. p.). A fő kérdés itt, hogy hogyan lehet a művészi tárgyak formális vonásait egyéb kulturális paraméterekkel összhangba hozni. Sikeres esetben egy kulturális nézőpontú stílusleírás arra keresne magyarázatot, hogyan tudnak ezek a tárgyak alapvető kulturális változókat formális vonásaik révén tematizálni. A munka kiindulási pontja Hanson (1983) cikke, melyben a szerző a maori művészet egyes jellegzetességeit (például szimmetria) igyekezett párhuzamba állítani a maori kultúra más területén található struktúrákkal, mintákkal (például reciprocitás). Gell kritikája az ilyen típusú összevetésekkel kapcsolat-