Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

Tabló - A kiállított nép Martin Wörner: Vergnügung und Belehrung (Lackner Mónika)

1867-es párizsi kiállítási palota vagy a bécsi Rotunde, melyek az egységes kiállítási térrel a népek egységének eszméjét is ki kívánták fejezni - fokozatosan megjelent a pavilonrendszer, amely az építészetben is a kiállító ország politikai, kulturális jellegzetességeit kívánta érzékeltetni. Wörner az 1876-os philadelphiai világkiállítást tekinti mérföldkőnek a pavilonrendszer megváltozásában: tömegesen jelentek meg a nemzeti, helyi történeti elemek alkalmazásával megtervezett pavilonok. Az 1878-as párizsi világkiállítás pedig hivatalosan is meghirdette a nemzeti pavilonépítészet programját: a „Rue des Nations" gondolatával minden külföldi meghívott ország lehetőséget kapott saját arculata meghatározására külső megjelenésével egy-egy jelentős épületre hivatkozva, illetve nemzeti építészeti stílus alkalmazásával. A későbbi világkiállítások már ebben a szellemben épültek: kialakult az a formanyelv, ahogyan, amilyen tradíciót kiemelve egy-egy nemzet megalakította saját nemzeti pavilonépítészetét. Míg egyes országok történeti korokból, kiemelkedő épületeiket alapul véve alakítottak ki nemzeti pavilonokat (Anglia Erzsébet-kori udvarházai alapján, Németországjobbára 15-16. századi fachwerképítészete alapján, Oroszország a Kreml tornyait idézve, s folytathatnánk a sort Spanyolországgal, Hollandiával vagy Olaszországgal), addig kialakult a pavilonépítészetnek egy másik, nemzeti vonulata is, amely a falusi építészet elemeinek alkalmazásával alkotta meg saját formanyelvét. Ez utóbbi csoporthoz tartozik Norvégia, Svédország, Finnország sajátos fatemplom-, halászház-stilizálásával, de ide sorolhatók a svájci „chalet" épületei, s időnként Magyarország, Ausztria és Oroszország pavilonjai. (Azt a sajátos politikai viszonyt, ami az Osztrák-Magyar Monarchia pavilonépítészetében is kifejeződik, akik hol közös épületben jelennek meg, hol a külön országrészek saját épületeket emelve más-más építészeti tradícióval kifejezve különállásukat, Wörner már az Österreichische Zeitschrift für Volkskunde 1994 számában is publikálta.) Az építészettel foglakozó fejezet központi témájává a néprajzi falvak és a történeti negyedek kérdését emeli. Martin Wörner az 1867-es párizsi világkiállítással kezdve sorra veszi a fontosabb világkiállításokat és regionális kiállításokat, bemutatva a néprajzi falvakat, illetve a történeti negyedeket. Az 1867-es párizsi világkiállítás szervezőbizottsága felszólította a nemzeteket, hogy olyan épületeket állítsanak fel, melyek világosan és érdekes módon jellemzik az adott nép szokásait és életmódját. A „parc etranger" a maga I 75 épületével, melyek között keleties stílusban épült kupolás tuniszi palota, mecsetek, arab sátrak, fürdők, keleti bazár, mexikói templom, japán kioszk, kínai ház, lapp kunyhó, norvég faház, Gustav Wasa dalarnai háza, illetve kisebb falvak (osztrák falu magyar csárdával, egy erősen idealizált orosz falu) is álltak, elsősorban a néprajzi sajátságok megfigyelésére alkalmas részleggé vált. (Le Play elgondolása alapján a hivatalos program elsődleges célja a dolgozó osztályok lakáshelyzetének javítása lett volna.) Párizs sikere után a néprajzi falu, az egzotikus épületek a világkiállítások elmaradhatatlan részévé váltak. A bécsi világkiállítás néprajzi faluját életre hívó program meghirdetésével a paraszti lakosság korszerűbb lakásviszonyait kívánta elősegíteni. Az elsősorban a Monarchia területeiről származó (vorarlbergi, horvát, erdélyi szász, székely, nyitrai német, bánáti román), lakosaikkal, teljes berendezéseikkel kiállított parasztházak a világkiállítás legnépszerűbb részlegét alkották, kiállításukkal semmibe véve a meghirdetett program elvárásait. Mindaz a kulturális sokszínűség, amely leglátványosabban éppen az eltérő lakásviszonyokban fejeződik ki, késztette Charles Garniert, az 1889-es párizsi vi-