Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

N. KOVÁCS TÍMEA: Emlékezet, identitás, történelem

Társadalmi átmenet és emlékezet Assmann könyve nem csupán a diszciplináris határokat felszámoló elemzés szakmailag meggyőző és nyelvileg lenyűgöző példáját kínálja számunkra. Az általa tárgyalt problémák ugyanis nem korlátozódnak a tudomány szűken vett területére, hanem reflektálják egyfelől az emlékezés, emlékezet társadalmi diskurzusát, másrészt a tudománynak ebben betöltött, messze nem elhanyagolható szerepére is felhívják a figyelmet. Olyan álláspont ez, amely a középkelet-európai régióban, vagyis a túl sok vagy éppen a hiányzó, azaz a „patologikus emlékezés" régiójában - hogy Paul Ricoeurt idézzük (Ricoeur 1999) - különös jelentőséggel bírhat. Annak ugyanis, hogy az emlékezés problémája az utóbbi másfél-két évtizedben a tudományos érdeklődés előterébe került,

1 tagadhatatlanul társadalmi okai is vannak: az I 980-as évek végének nagy politikai változásai (a vasfüggöny és a berlini fal eltűnése), valamint az egymást követő kiemelkedő évfordulók (például a 2. világháború befejeztének 50. évfordulója) nemcsak a társadalmi átalakulások, hanem az emlékezés lavináját is elindították. A memoárirodalom felélénkülése, állami ünnepségek, szimbolikus kézfogások és ünnepélyes bocsánatkérések, dokumentumfilmek, utcák újrakeresztelései és múzeumi kiállítások a múlt iránt fellobbanó csillapíthatatlannak tűnő vágyról tanúskodnak. Az évezred utolsó évtizede látványosan az emlékezés jegyében telt. E probléma felszínre törése - ahogyan arra Jan Assmann bevezetőjében röviden utal -jelzi azon generáció lassankénti eltűnését, amelynek még személyes tapasztalatai voltak az évszázad nagy történeti eseményeiről, „emlékezésalapító" sokkjairól. A túlélők visszaemlékezéseinek autentikusságát hangsúlyozók ennek kapcsán az emlékezet elsorvadását, illetve annak a történetírásban való föloldódását, s így szükségszerű elszíntelenedését panaszolják. Reinhart Koselleck a következőket írja ennek kapcsán: „A nemzedékváltással együtt az elmélkedés tárgya is megváltozik. A túlélők tapasztalatokkal átitatott, jelen lévő múltjából egy tiszta, önmagát a megtapasztalás alól kivonó múlt lesz. [...] A emlékezés kihalásával a távolság nem csupán növekszik, hanem minőségét is megváltoztatja. Nemsokára már csak a képekkel, filmekkel, memoárokkal dúsított akták beszélnek. [...] A kutatási feltételek józanabbak, de ugyanakkor színtelenebbek, empíriaszegényebbek lesznek, mégha ennél fogva több mindent vélnek megismerni és objektiválni tudni. A történetírás morális érintettsége, álcázott védelmi funkciói, vadai és bűnössé nyilvánításai, a múlt kezelésének mindezen technikái elveszítik politikai-egzisztenciálisvonatkozásukat, s elhalványulnak a tudományos kutatás és a hipotézisek által irányított analízisek javára." (Idézi A. Assmann 1999:14.) Lehet-e vajon az emlékezet teljes eltűnéséről beszélni, ahogyan azt Pierre Nora tette, aki azt állította, azért beszélnek ilyen sokat az emlékezetről, mert már nincs? (Nora 1990:1 I.) A személyes, biografikus emlékezet elillanása ténylegesen lakatlanná teszi-e a múltat? Az emlékezet kríziséről értekezők mellett azonban ott sorakoznak azok a vélemények, amelyek annak a nyilvánosságban, a mindennapokban játszott egyre kiemelkedőbb szerepére hívják fel a figyelmet. „Olyan időket élünk, amikor az emlékezés korábban még nem látott mértékben vált a nyilvános diszkussziók meghatározó tényezőjévé. Hozzá fordulunk, ha gyógyításról, vádaskodásról vagy igazolásról van szó. Az emlékezet az egyéni és a kollektív identitásteremtés jelentékeny alkotóeleme lett, amely a konfliktus és az identifikáció számára egyaránt teret kínál." (Idézi A. Assmann 1999:1 5.)