Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)

HELTAI GYÖNGYI: Totó és Latyi komikuma: színházantropológiai modell

ben kellett gondolkodnia. Nyelvi akadályok miatt nem hétköznapi testtechnikáját, a vir­tuóz táncot kellett tökéletesítenie, hogy az e közegben egyedüli értékmérő, a közön­ségsiker létrejöhessen. 3.1. A kortárs színházi magaskultúrához való viszony Ha De Marinis modellje alapján arra keresünk választ, hogy miként kapcsolódik e komi­kusok karikaturisztikus, szatirikus, esetleg karneváli szemlélete egyfelől a kortárs való­sághoz, másfelől a kortárs „elit" színházhoz, érdemes abból az 1930-as évekre kevésbé éles státuskülönbségből kiindulni, ami a populáris komikum színházi műfajainak és kép­viselőinek hagyományosan kijárt. Magyarországon az operettel foglalkozók állandó vé­dekezési kényszere mellett mindmáig meghatározó a „vidéki" és a „fővárosi" színészi státus közötti presztízskülönbség is. Rátonyi Róbert I 960-as években íródott Operett című kétkötetes munkája jó néhány példát szolgáltat a magyar színházi szakmába, pub­licisztikába, kritikába szinte belekövesedett szemléletre, miszerint egy színész végső értékelését az határozza meg, sikerül-e „Pestre szerződnie". E fővárosi és vidéki színész­státus közötti áthidalhatatlannak tűnő hierarchikus különbség még a komikus és polgá­ri színész megkülönböztetésnél is erősebb. Olaszország regionalitása, az utazó produkciók rendszere miatt e megkülönbözte­tés ott kevésbé volt éles. Logikus lenne tehát, hogy az „átjárhatatlanabb" magyar struk­túra váltson ki erősebb parodisztikus komikusi indulatokat. Ezzel szemben inkábbTotö figurájában fedezhetők fel a karneváli hagyomány féktelenebb elemei. Pénz- és kultúra­hiányát kiegyenlítendő a Totő-maszk bűntudat és szégyenérzet nélküli agresszivitással harcol szükségletei kielégítéséért. Végletessége, lelkiismeret-furdalás nélküli ügyeskedé­se megkérdőjelezi a polgári színház szentimentális közmegegyezését. E szemtelenség, a társadalmi határok figyelmen kívül hagyása egyben sikerének egyik titka. E konvenciót felrúgó mentalitás dicsőítése történetileg is jellemző a hagyományos komikum műve­lőire. Totö és Latabár paródiáinak legbiztosabb sikerforrásai az átöltözéses számok voltak. Totó pincérnőként, menyasszonyként, Latabár egyik legnagyobb színpadi és filmsikeré­ben, az Egy szoknya, egy nadrágban vérbő spanyol hölgyként komédiázott. Totö kísér­tet- és marionettparódiái már a karneváliság ősibb forrásaihoz kapcsolódtak. Latabár esetében a paródiaműfaj - érthetően - inkább háború előtti korszakára jellemző, míg Totó I 950-es évektől forgatott filmjei szüzséjének alapötlete épül gyakran paródiára. A Totó-paródiák forrásaiként - a kor aktuális médiaszenzációi mellett - a klasszikusok szol­gáltak, melyek az olasz magaskultúra körein kívül is kellően ismertek voltak ahhoz, hogy paródiájuk hatékonyan működhessen. Ráadásul e klasszikus figurák jól illettek a dölyftől sem mentes Totó-maszkhoz. Totö esetében, kora színházi magaskultúrájához fűződő viszonya értékelésében döntő, hogy a támadások, a népszerűségvesztés idején sem kívánta soha elhagyni, megtagadni maszkját, hagyományos komikusi alternativitását. Ars poeticája hasonló Latabáréhoz, aki szintén makacsul ismételgette, hogy szakmai ambíciója „mindössze" a közönség megnevettetése. Lemondott tehát arról, hogy a színházi magaskultúra befogadja:

Next

/
Oldalképek
Tartalom