Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 3/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2000)
BELLÉR ILDIKÓ: Nemzeti örökség és identitás a Kínában élő ujgur kisebbség példáján
gondolatnak nyoma sincs az amerikai kulturális antropológus Rudelsonnak (I 997) az ujgur identitást elemző munkájában, sem pedig a német földrajz szakos Hoppe (I 998) elemzésében, amelynek központjában Hszincsiang etnikai csoportjai és azok egymáshoz való kapcsolata áll, noha mindkét szerző elsősorban az ujgur értelmiség körében kutatott. A szintén kulturális antropológus Gladney ugyancsak személyes tapasztalatok alapján egyenesen azt jelenti ki, hogy „szemben a kínai történelemszemlélettel, minden ujgur meg van arról győződve, hogy őseik a ma Hszincsiang néven ismert Tarim medence őslakói voltak" (Gladney I 998:49). Ervem tehát negatív megalapozottságú: amenynyiben az ujgur értelmiség komolyan próbálkozna a magyar-ujgur rokonság ideológiai felhasználásával, akkor azt az etnikai identitást kutató külföldieknek is sietnének tudomására hozni. Erre azonban nem került sor, magyar látogatónak is csak kuriózumként említik, és ezt is csak a 1990-es években. Ennek több oka is lehet. Talán a legalapvetőbb az, hogy az ujgur identitás legfontosabb, sarkalatos pontja a területi hovatartozás. Erre épül Turgun Almas ujgur történész I 990-ben napvilágot látott és heteken belül betiltott könyve (fordítása: Almas I 994)- A szerző figyelmen kívül hagyja a mai ujgurok igen bonyolult etnogenezisét, valamint a történeti valóságot, amely szerint a régi török nyelvű népek csak az első évezred második felében jelentek meg nagy számban ezen a területen, amelyet korábban elsősorban indoeurópai nyelveket beszélő népek laktak. Almas az ujgurok sok ezer éves jelenlétét hangsúlyozza jelenlegi lakhelyükön. Mindennek célja, hogy a domináns kínai féllel szemben hangsúlyozza népe területi elsőbbségét. A másik ok ezzel szorosan összefügg: az ujgur identitás alkotóelemeit elsősorban a jelenlegi területeiken őket körülvevő szomszédokkal való kapcsolatból meríti. Ezek a kapcsolatok alapvetően kétfélék: egyrészről egy bizonyos szintű azonosulás figyelhető meg a volt Szovjetunió területén létrejött új belsőázsiai köztársaságok népeivel. Meinecke (I 922) kategóriáival élve az ujgur identitás is a kultúrnemzet koncepciójához közelít, hiszen kötődését tekintve, mint saját államisággal nem rendelkező kisebbség, szükségszerűen túllép az államnemzet keretein. Lehetőségei többrétűek: kereshet azonosulást az iszlám világgal, a török nyelvű népekkel általában, illetve a szomszédos török nyelvű muszlim népekkel, amelyek az utóbbi években szabadultak fel a gyarmati sors alól. Egy Európához kötő rokonságelmélet nehezen illeszthető a fenti képbe, amely a kultúrnemzet kategóriájához hasonlít, mégis a területi kötődés dominál benne. Az a fajta felfogás, amely a nyelvi hovatartozást az etnikai hovatartozással azonosítja, rokonságról, illetve vérségi alapú kötődésről beszél. Ilyen (fiktív) alapokon áll az ujgur-magyar elmélet is. Terepmunkám az ujgurok között azonban sokkal bonyolultabb, az identitást befolyásoló tényezőre világít rá: a Hszincsiang területén élő ujgurok és a náluk sokkal kisebb számban jelen levő egyéb török nyelvű muszlim népek képviselői (kazak, özbek, kirgiz, tatár), részben éppen a hivatalos nemzetiségi politika eredményeképpen, nagyon is tudatosan vonják meg manapság az etnikai határokat. A közös vallási háttér, amelyet az iszlám biztosít, és a hasonló történelmi sors (idegen hatalom gyarmati uralma), valamint a nyelvek viszonylagos közelsége mind fontos kötődési alapot biztosítanak, de önmagában egyik sem magyarázza meg a modern ujgurok öndefiníciójának sokféleségét, amelynek másik fontos referenciapontját az őket domináló kínaiak adják. Ugyancsak a területi hovatartozást hangsúlyozza a következő példa. Az autonóm terület homokkal borított romvárosainak egyik legfontosabb régészeti felfedezése azok
