Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

KEMÉNYFI RÓBERT: Az etnikai tér és a nemzetállamiság eszméje

semmilyen szerepet nem játszottak az etnikai térképek, statisztikák. Telekit az attól való félelem mozgatta, hogy az „egyszer majd elkövetkező revíziós tárgyalásokon" sem fogják figyelembe venni az etnikai térszerkezeteket. Ezért az Államtudományi Intézet vezérgondolatát abban jelölte meg, hogy a majdani határmódosításokhoz minél pontosabb, minél többféle szerkesztési módon és minél korábbi időszak adataiból rekonstruált etnikai térképek álljanak készenlétben, és célként tűzte ki, hogy ezek a térképek be is töltsék a politikai feladatukat (Rónai 1989).

9 Ebben a gondolkodásban az etnikai határok helyzetének egészen a közép-európai népek letelepedéseinek időszakáig való visszavezetése megadta a „saját etnikai térnek" a történeti folytonosság általi legitimációt. És így a 19. század végén, a 20. század első felében a „saját etnikai tér" fokozatosan a nemzeti mitológia egyik fontos részévé vált: a nemzeti lét elidegeníthetetlen része az egykor birtokba vett terület. Az etnikai földrajz kelet-közép- és délkelet-európai története azt tükrözi, hogy az etnikai térképezés az alkalmazott színszimbolikától kezdve a szerkesztési módszerek soráig - mint fentebb említettem - a kisnemzeti törekvések plasztikus megjelenítését szolgálta (Kocsis 1996:167-180).

10 Ám a tudományág éppen az aktuálpolitikai döntésekben játszott negatív szerepe és az ezekben szerzett keserű tapasztalatok miatt (Vogelsang 1985:145) a 2. világháború után az európai tudományos palettáról teljesen eltűnt. Közép-Európa német nyelvterületén sokszor a néprajzzal (Sprachinselforschung), Volkstumskundéval Deutschtumskundéval egybefonódva (Hoffmann I 998:9-26) élénk etnikai földrajzi jellegű kutatások folytak. A nyelvszigetkutatásnak a célterülete az anyaországon kívüli német kisebbség volt. Fő kérdése arra irányult, hogy melyek azok a kulturális jelenségek, történeti és társadalmi folyamatok, amelyek segítik vagy gátolják a kisebbségi helyzetben élő német népcsoportokat identitásuk megőrzésében. A kérdéssel programot is adtak a nyelvszigetek kutatóinak. A legfőbb feladat tehát a „megtartóerő" kimutatása volt, amihez a „megőrizendő németség" területi bemutatásával, szétszóródásának térképre vitelével az etnikai térképezés és a nemzetiségi tértudomány adta meg a vizsgálati kereteket. E kutatások fő törekvése tehát az volt, hogy a „tiszta", „ősi", német népi kultúrát és életet rekonstruálja és bemutassa. Arra a hamis következtetésre jutott, hogy a német etnikai szigetek az idegen nemzetiségű környezetben zárt, jól körülhatárolható egységben megmaradtak, így kultúrájuk semmiben sem tér el az anyanépétől, hanem a német kisebbség az anyanép szerves részét képezi. Még inkább félrecsúszott az I 930-as évek végén a német nemzetiségek vizsgálata, és a zártságon, elszigeteltségen kívül annak a bizonyítása vette kezdetét, hogy a környezetétől eltérő (magasabb) minőségű kultúra segítette identitásuk megőrzésében az anyaországon kívül élő németeket. A rossz emlékű nyelvszigetkutatások tudománytörténeti helyét kritikai éllel több kutató is elemezte (Weber-Kellermann 1959; Gerndt 1995; Becker 1996; a magyar nyelvterületre vonatkozóan Keményfi 1996:121).

11 E néprajzi irány mellett a század elejétől megjelentek egyrészt azok a geo- és etnopolitikai területi teóriák (lásd alább), amelyeket egyrészt a politika a saját körükből kiforgatva önmaga szolgálatába állított, másrészt később maguk a kutatók fogalmazták már úgy megvagy át ezeket az elméleteket, hogy azokkal a politikai törekvéseknek „valamilyen" tudományos ideológiai keretet adjanak. A korai burkolt, majd nyílt területi-politikai nemzetiségi törekvések tehát geográfiai alátámasztást is kaptak. Ennek egyik ideológiai pillérét a német geopolitikában már a I 9. században is jelen lévő „Vér [Nép] és Föld [Talaj] " (Blut und Boden) elmélet Otto Maull általi