Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

Tabló - Képektől elbűvölve az új berlini Európai Kultúrák Múzeumában (Járosi Katalin)

pok, fényképek, majd e század végétől az utazások alkalmával készített videofilmek stb. utalnak. Az utolsó labirintus talán a legnagyobb kihívást jelentette a feladattal megbízott muzeológus, Elisabeth Tietmeyer számára, aki az Idegen képek - Saját képek címmel ruházta fel az itt kiállított objektumokat, miközben arra a kérdésre kereste a választ, hogy az európaiak a 19. századtól napjainkig mely elképzelésekkel, kommunikációs és reprezentációs stratégiákkal rendelkeztek és rendelkeznek más kultúrákkal való találkozásaik során. Elsősorban az utazási, a kereskedelmi, a misszionáriusi, a háborús, a felfedezői és a tudományos céllal létrejött érintkezések alkalmai kerülnek górcső alá. Az oroszok, lappok vagy éppen a törökök karakteréről, életteréről vagy öltözékéről készített festmények vagy etnikai leírások a 18-19. században nem ezen népek megismeréséhez, hanem az idegenek misztifikációjához vezettek Európában. A századelő nagyvárosaiba viszont már „eljöttek" az idegenek: az állatkertekben, panoptikumokban és csarnokokban nem mentek ritkaságszámba a szisztematikusan megszerzett, leszerződtetett és a kíváncsi európaiaknak mutogatott egzotikus emberek. A muzeológusok önkritikáját és humorát mutatják azok a vitrinek, melyek mögött néprajztudós elődök összegyűjtött kincsei sorakoznak: az európaiak látószögétől távol eső népek dokumentálása fotók, tárgyak, torzók, viaszbábuk és hosszú kísérőmagyarázatok által évtizedekig a néprajzi gyakorlat eszközét és célját jelentették. Ez a gyakorlat Berlinben láthatóan ma már a múlté. A pozitivista kutatói módszerek e kövületeit érdekfeszítő olyan kísérletekkel szembeállítani, mint amilyen a Néprajzi Múzeum 1993-ban japán zen szerzetesekkel együtt rendezett kiállítása Zen és a japán kultúra - Kolostori mindennapok Kiotóban címmel, vagy az a próbálkozás, hogy szamikat kértek fel saját életük bemutatására. A szamik által összegyűjtött tárgyakat és saját készítésű rajzaikat a muzeológusok csak „az alkotók" tolmácsolásában tudták értelmezni. A kiállítás összhatását tekintve világosan, meggyőzően és - a tárgyak számát tekintve- mértékkel tagolt. Igyekszik mellőzni a nemzeti, az etnikai, valamint az objektumok primer használatára vonatkozó rendszereket, ahogy kerüli a társadalmi rétegződések rendező elvét is. Alapkérdésként a képek európai elterjedését és reprodukciós variációit teszi fel. De nem ragaszkodik mereven a linearitáshoz ott, ahol a „képtörténet" megismétlődik, mert egyes tárgyak, kép-előállítási technikák eltérő kontextusba ágyazva újra visszatérhetnek. A közel háromezer tárgy elrendezése harmonikus, mert számuk követi a megjelenített korszakok és helyzetek képhasználati nagyságrendjét, szemléletesebbé és hitelesebbé téve ezzel a technikai sokszorosítás tökéletesedését és a képek mind szélesebb körben való elterjedését. A befogadó számára egyértelművé válik, hogy a képek a világról való konkrét és absztrakt elképzelések, látásmódok tükrei, s ilyen tekintetben szimbolikus kulturális entitások. A képek alkotói és „használói" a valóság relevánsnak gondolt szeleteit határolták be ezen tárgyakba. A mai befogadó számára a képek egykori kontextusukban való értelmezése csak az egyes képcsoportok mellé elhelyezett magyarázatokkal kielégítő, melyek különösen - a kronologikus kiállítási részben - mértékkel és elengedhetetlenül szükségesen vonulnak végig. Nem teljes kultúrákat ismer meg a szemlélő, de a képek és a kísérőszövegek segítségével mégis némely részletükbe bepillantást nyerhet. Az összevont Volkskunde Museum és a Museum für Völkerkunde európai részlegének összesen közel 264 000 darabra tehető gyűjteményének kilencven százaléka egy-