Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

Tabló - A tankönyvírás nehézségei. Ágh Zsófia: Paraszti és polgári hagyományok a Kárpát-medencében (Juhász Ildikó)

okokra hivatkozva), illetve az arra vonatkozó részeket a művelődéstörténetbe, a kultúratörténet keretébe illeszti be. Ezért a szerzőnek erősen át kellett volna gondolnia szelekcióját, témaválasztását. Az egész könyv felépítése és a témák bemutatása is - mint már említettem - történeti síkon halad, ez a kronológiai rend dominál fejezetenként és részfejezetenként egyaránt. Mivel ez nem történelemkönyv, igen zavaró és egysíkú ez a kizárólagos történeti szemléletmód és haladási irányvonal. (Furcsa paradoxon, hogy az ajánlott irodalomjegyzékében legtöbb munkájával szereplő, szinte egyedüli külföldi elméleti történészként feltüntetett G. Duby közismert nézete épp ellentétes Ágh Zsófia evolucionista felfogásával. Duby szerint „a történelemnek nincs fejlődési iránya" [Duby I 993:181]). Egy újabb figyelembe veendő szempont, hogy a fejezetenként megírt erősen történeti jellegű bevezetésekben nem lehet egyetlen történész munkájára hivatkozni, tudományos nézeteit kizárólagossá tenni, vagy ha igen, akkor mindenképpen illik feltüntetni, hogy az nem a szerző saját gondolata, kutatási eredménye. A kora középkornál (mint már említettem) Györffy György ( I 983) egyetlen könyvére, a középkornál Szabó István ( I 969) egy könyvére, művelődéstörténetből pedigZolnay László (1977) munkájára alapoz a szerző. Itt említem meg, hogy Fügedi Erik munkái a felhasznált irodalom fontos kiegészítői lehettek volna (például Fügedi I 981 ). Utaltam már rá, hogy mennyire fontos a megfelelő szakirodalom kiválasztása, amely nagymértékben növelheti vagy csökkentheti egy mű tudományos értékét. Azokon a helyeken, ahol történeti hitelességre törekszik a szerző - ilyenek a Bevezető és a Forrás részek - nem szerencsés irodalmi műre hivatkozni, illetve csak azt tenni meg forrásnak. (Erre szolgálnak a Példa és Összehasonlítás részek.) így nem forrásértékű Tömörkényi István novellája (192. p.), Heltai Jenő, Ady Endre írásai (210. p.). Megkérdőjelezhető több más, dokumentumértékűként kezelt irodalmi hivatkozás is. Kovács Imre ( 192. p.) és Márai Sándor (210. p.) személye nem túl hiteles a történelemtudományon belül, ezért nem szerencsés dolog az I 930. évi népszámlálás adatait pont Kovács Imre könyvéből átvenni, azt is meglehetősen nagyvonalúan és pontatlanul (vö. Ágh 1999:184 és Kovács 1947:60 adatait). Értelmetlennek és fölöslegesnek tartom José Ortega y Gasset (1995) munkáját példaként idézni, hiszen egy filozófus nem biztos, hogy pontos, korhű képet ad a század eleji válsághangulatról (207-2 10. p.). Az elit kultúra és a szellemi kisebbség fölényének erős hangsúlyozása pedig nem egy középiskolásoknak szóló néprajzi tankönyvbe való gondolatkör (még ha a szerzőnek tetszenek is ezek). Nem véletlen, hogy az ajánlott irodalmak között sem szerepel ez a munka. Nem tartom helyesnek, ha egy szerző saját értékrendjét közvetíti egy tankönyvben. Erre példa A kispolgárság lakáskultúrája és annak változásai a 20. század folyamán című rész (71 -73. p.), melyben egyértelműen az úgynevezett nagypolgárság értékrendjét és kultúráját tartja mintaértékűnek. Mivel ez a munka nem egy személyes vallomás vagy önéletírás, etikátlannak tartom, hogy a szerző saját családja vélt vagy valós tragédiáját hozza példaként a kulákság helyzetének bemutatására mint általános érvényű tendenciát. Igy természetes a szerző elfogultsága az utolsó fejezetben, ahol nagyapja és apja sorsát tárja elénk a saját családi fotóalbummal együtt (A kollektív gazdaság hatása a paraszti közösségekre című részben [21 1-223. p.]).