Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

HAVASRÉTI JÓZSEF: Szó és írás határán. Tanulmányok a paraszti-népi írásbeliségről

kori magyar társadalom műveltségének egészét. „E vizsgálat során mind statisztikusán kiértékelhető, mind pedig leíró forrásokat használtam. Igyekeztem elkerülni a külföldi szakirodalomban gyakran alkalmazott módszert, amikor is a bizonyító anyagot térben és időben szabadon kalandozó színes példák helyettesítik. Ezért kiindulásként megpróbáltam az írástudást egy jól körülhatárolt és dokumentált területen, a nagy kiterjedésű és népes Vas megyében a rendelkezésre álló forrásanyag lehetőleg teljes, de legalábbis erre törekvő feltérképezésével statisztikusán megragadni, hogy azután erre a szilárd forrásbázisra alapozva általánosíthassak." (Tóth 1996:9.) A szerző figyelme nem kizárólag az írásbeliség terjedésének nyugat-dunántúli állapotaira irányul, hanem más magyarországi vármegyék, illetve a Habsburg Birodalom tartományai, továbbá porosz és francia iskolák helyzetével való összehasonlítások segítségével ad átfogó képet arról, „hol milyen esélye volt a kisgyermekeknek, hogy elhagyva a szóbeli kultúra világát, belépjenek az írást használó kisebbség soraiba" (Tóth I 996:9). A kötet megállapításainak alapját olyan forráscsoportok képezik, amelyek nagyon szemléletesen, a paraszti és nemesi rétegek művelődésének, mentalitásának számos dimenzióját megvilágítva tárják elénk az alfabetizáció terjedésének nyelvi, jogi, életmódbeli, vallási stb. kérdéseket egyaránt érintő folyamatát. Az iskolák helyzetének bemutatásakor a szerző a községekben szórványosan fennmaradt adatok mellett elsősorban az egyházlátogatások dokumentumaira támaszkodik. A vizitációk jegyzőkönyvei alapján alkot képet a tanítók társadalmi összetételéről, műveltségéről, felekezeti hovatartozásáról. Ugyancsak e jegyzőkönyvek alapján szerezhetünk ismereteket a tanítók képzettségéről, amely nagyon sok esetben csak azt tette lehetővé, hogy olvasást tanítsanak, írást nem, ugyanis maguk sem értettek a betűvetéshez (Tóth 1996:22-27). Az írástudás azonban a nemesség köreiben sem volt elterjedtebb. 7\z írástudás a nemesség körében a I 7. században című fejezet alapján látható, hogy akkoriban nemcsak a bocskoros nemesség, hanem a városi és a vármegyei közigazgatásban fontos szerepet betöltő elit képviselői sem tudtak írni. A szerző forrásait itt elsősorban jogi dokumentumok, a bírók, jegyzők, tanúk, esküdtek kézjegyei és aláírásaik jelentik. Ugyancsak fontos forráscsoportot képez erre a rétegre nézve a végrendeletek vizsgálata is. A szóbeliségben élő kisnemesek írástudásának elemzésekor az elsődleges forrásokat a nemességvizsgálatok iratai jelentik. Ezek alapján kiderül, hogy a többség nem volt képes kibetűzni sem az okleveleken szereplő neveket, sem az adományozó irat szövegét, ezért a tanúskodás során elsősorban az oklevél külalakjára, nagyságára, a feliratok aranyozására, a pecsétek méretére hivatkoztak. Érdekes megfigyelése a szerzőnek, hogy e réteg számára az írás nem szövegként vagy jelsorként, hanem tárgyként jelenik meg, megőrizve bizonyos elemeket abból a kultikus viszonyból is, amely az írást elterjedésének korai szakaszában mindenhol körülveszi (Tóth 1996:1 63-167). Az írásbeliség elterjedésének folyamatát nyomon követve a szerző plasztikusan jeleníti meg azt is, hogy a I 7. században még mindig milyen fontos szerepet töltött be a társadalom életében és ezen belül a jogi gyakorlatban az élő emlékezetre történő hagyatkozás, amely az írásbeliségen alapuló dokumentációt és bizonyítást is helyettesítette. Ezzel párhuzamosan azonban - a 18. századhoz mindinkább közeledve - kirajzolódik az adminisztrációnak és a bürokráciának az a követelményrendszere, amely a törvénykezés és a közigazgatás alapjának az írott dokumentumot tekinti, és egyre bizalmatlanabb az élő emlékezetre való hivatkozás archaikus gyakorlatával szemben (Tóth I 996:96-99, I 77-184).