Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

LAJTAI LÁSZLÓ - EISLER OLGA: Orvosok és sámánok Nepálban

maximum 10 százaléka áll gyógyszeres kezelés alatt. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a kezelés elsősorban phenobarbitált jelent, így létezik egy még szélesebb ..treatment gap" is: a betegek többsége kétségkívül nem a legkorszerűbb szert kapja. Ugyanez a helyzet azonban a fejlődő országok többségében: a régi jó phénobarbital a legsokoldalúbb és legolcsóbb szer. Az epilepsziák errefelé a pszichiátria fennhatósága alá tartoznak, de mivel vidéken még orvos is alig van, nemhogy szakorvos, csak a főváros lakóinak, illetve a nagyon gazdag családok tagjainak van lehetősége szakorvosi segítséget kérni. Egész Nepálban 20 pszichiáter szakorvos van (mivel a lakosság 20 millió, így I millióra jut I ) és ez ötször több, mint ahány ideggyógyász szakorvost találunk, ugyanis az ő számuk 4Az epilepsziások minden más beteghez hasonlóan elsősorban a helyi sámánhoz, a jhankirihez fordulnak segítségért. Ez az arány még Kathmanduban is mintegy 60 százalék, de a fővároson kívül lényegében mindenki először a jhankirihez megy el. Később a hindu vallásúak esetleg felkeresik az ajurvédikus orvost, a buddhista csoportok pedig a tibeti láma doktort. Egy betegség mibenlétére vonatkozó elképzelések elsősorban kulturális képződmények, és a terápiának illeszkednie kell a népszerű koncepciókhoz - máskülönben a betegek nem fogadják el. Nehéz megértetni az epilepsziás rohamok mibenlétét és az antikonvulzívumok (görcsgátló gyógyszerek) pontos és tartós szedésének értelmét olyan népeknél, ahol az elektromosság vagy a sejtek koncepciója nem létezik. Ezzel szemben a jhankiri és a betege azonos kulturális közegbe tartoznak, és ha a betegséget mindketten az ebben vagy egy korábbi életben elkövetett bűnök büntetésének tartják, akkor a rendszeres gyógyszerbevételnél racionálisabb cselekedet egy kakas feláldozása a szellemek kiengesztelésére. Éppen ezért feltehetően még sokáig fontos feladat lesz a jhankirik alapfokú egészségügyi kiképzése és a velük való együttműködés. Kísérletképpen Nepálban is szerveznek számukra mentális egészségügyi programokat, ezeken többek között szó van az epilepsziákkal kapcsolatos alapfogalmakról is. Nepal tanszékvezetőtől tudjuk, hogy a jhankirik az egészségügyi középkáderekkel szemben jól el tudják különíteni a valódi és a pszeudorohamokat egymástól, állítva, hogy elsősorban az utóbbit tudják jól kezelni. A kezelés legtöbbször dobolásból, szentelt víznek a páciens homlokára való fröccsentéséből, állatok isteneknek való feláldozásából és egyéb rítusokból áll. Sokan úgy vélik, hogy a roham alatt a beteget megszálló szellem leghatékonyabban úgy kergethető ki, ha a beteggel egy régi, erősen illatozó cipőt szagoltatnak. Gyakori egyébként, hogy a rohamokat fertőzőnek gondolják, és ezért nem segítenek a például tűzbe esett betegen. Természetesen mivel Nepálban rengetegjhankiri működik, munkájuk rendkívül heterogén, általános megállapításokat csak nagy körültekintéssel szabad tenni; az átfogó kutatómunka feltehetőleg csak a távoli jövő témája lehet. A régi ajurvédikusok az epilepsziát úgynevezett „nagy betegségként" tartották számon, vagyis nehezen befolyásolható állapotként (Ventakaram et al. I 998). Négy rohamformát írtak le, ebből az első kettő komplex parciális rohamoknak felel meg, és csak a szomjúság létében vagy hiányában különböznek egymástól, a harmadik és a negyedik nehezen illeszthető be az általunk használt rohamtípusokba. A terápia komplex, egyaránt tartalmaz növényi, állati és ásványi eredetű gyógyszereket és a lélekre ható gyógyító rítusokat.