Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

TÓTH G. PÉTER: Szexháború? Avagy férfiak és nők konfliktusa a magyarországi boszorkányperekben

amely a saját élményelbeszéléséből született, és tulajdonított hiedelmet tartalmaz az a szöveg, amely mások interpretációjában beszéli el az eseményeket. A fiktív és valóságos szövegek különbségtétele azonban már nem ennyire egyértelmű, hisz a tanúk a vallomásaikban arra törekszenek-a tanúvallomás műfajából adódóan -, hogy minél több valóságtartalmú jelzést helyezzenek el a szövegben. Mindez igaz akkor is, ha a tanú bírósági kényszer nélkül vall, de akkor is, ha szántszándékkal, valamilyen egyéb érdek hatására próbálja a boszorkány bűnösségét a tanúvallomással alátámasztani. Mivel a bíróság a boszorkányperekben a tanútól nem kérte számon a boszorkányszombat és az ördögszövetség hiedelmeit (nincs adat arra, hogy ezt tanútól megkérdezték volna), a tanúvallomásokban említett természetfeletti megjelenést a tanúk spontán közléseinek tekinthetjük. A bíróságnak csak egy célja volt a tanúvallomásokkal, hogy a rontásvádat bizonyítsa. A tanúk, amikor a rontást a mindennapi élet valóságos konfliktusaival próbálták megmagyarázni, egyszerre kétféle szolgálatot tettek a bíróságnak. Egyrészről az elbeszéléssel bizonyították a rontás tényét, másrészről valóságtartalmú jelzésekkel hitelessé tették a szöveget. Ezzel ellentétben a természetfeletti konfliktust megjelenítő szövegeket a bíróság csak illusztrációnak használta a benignum examenek és a tortúravallomások kérdéspontjainak elkészítéséhez. Az ilyen irányú rögzített kérdéseket azonban túlnyomó többségben a demonológiai irodalom hatását tükröző jogkönyvekből (Carpzov 1697; Kithonich 1619) merítették. Vagyis, ha a bíróság szempontjából vizsgáljuk a tanúvallomásokat, akkor a valóságos konfliktusokat megjelenítő szövegek-amelyeket Pócs Eva Christina Larner nyomán „A" típusú szövegeknek, a szövegekkel jellemzett boszorkányt pedig „falusi" vagy „megrövidített boszorkánynak" nevezett - a valóságtartalmat erősítik a szövegben (Larner I98l;l 14 nyomán Pócs I 995:46). A természetfeletti megjelenítést tartalmazó tanúvallomások viszont - amelyeket Pócs Éva „C" típusú szövegeknek nevezett, a szövegekkel jellemzett boszorkányt pedig „természetfeletti boszorkánynak" - a helyi bírósági demonológiai fikciót erősítik. Természetesen ez utóbbi szövegek a tanú szempontjából éppolyan valóságosak lehettek, mint a közösségi élettel együtt járó konfliktusok, ez azonban a bíróság szempontjából már nem volt fontos, hisz a tanúkkal a cél csak egy volt: a rontás bizonyítása. Ilyen értelemben teszek különbséget valóságos elemeket tartalmazó szövegek (vagy másként mondva valóságtartalmú jelzésekkel ellátott szövegek), illetve fiktív (a valóságtartalmú elemeket mellőző szövegek) között. Valóságos szöveg tehát az „A" típusú, társadalmi konfliktust tartalmazó rontáselbeszélés, és fiktív az „A" típust mellőző „C" típusú szöveg, amely a természetfeletti konfliktust jeleníti meg. Átmeneti szövegnek tekinthetjük a Pócs Éva által leírt és a „tudós boszorkány" szerepet jellemző „B" típusú szöveget, illetve az „A" és „C" típust egyaránt tartalmazó szövegeket. Térjünk vissza a hipotetikus felvetéshez is: mi indokolja annak a kérdésnek a jogosultságát, hogy van-e különbség a férfi és női elbeszélésstruktúrák között? A problémára Natalie Zemon Davis a Fikció az irattárban. A kegy elemlevelek és elbeszélőik a 16. századi Franciaországban című munkájában hívta fel a figyelmet a történészek körében (Davis 1987). Forrásai a I 6. századi kegyelemlevelek voltak, melyek főbenjáró bűnösök megszakítás nélküli narratíváit tartalmazták. A szerző összehasonlította a férfi- és a női leveleket, és megállapította, hogy azok az elbeszélés szerkezetében, tartalmában is igen eltérőek. A nők levelei sematikusak, egyszerűek, és mindannyiszor az alávetettség, az alázat hangján szólaltak meg. A nők alacsonyabbrendűségéről vallott nézetek mintegy