Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban

5. Erre a formai gazdagságra egyébként már a téma kutatását elsőként szorgalmazó Szendrey Zsigmond is felhívta a figyelmet: alakilag többnyire prózaiak, de bőven akad köztük verses is. Szerkezetileg egyszerűek és epikus maggal bírók; amazok puszta szóhüvelyezések (etimológiák), jelzők, szólások, hasonlatok, közmondások és találós kérdések, tehát puszta ténymegállapítások, amelyekhez semmi epikum, semmi elbeszélő elem nem fűződik, emezek pedig apró csipkelődő történetkék..." (Szendrey 1935:389). 6. A falucsúfoló szövegeket magyar nyelven elsőként közzé tevő elbeszélésgyűjtemény, Kónyi János Demokritusa azzal a nem titkolt szándékkal íródott (pontosabban fordítódott), hogy a családokhoz bekvártélyozott katonák fizetségképpen e történetekkel szórakoztathassák nem éppen önkéntes szállásadóikat (Kovács 1988:280). 7. „A falucsúfoló mesék a mindennapi életben többnyire nem a tündérmesék társaságában, az ismert mesemondó alkalmakon kerülnek elő, hanem elsősorban olyankor, mikor két falu fiatalsága, idegenben dolgozó építőmunkásai, bányászai, hajósai stb. ingerkednek egymással utazás közben, kollégiumban, katonaságnál vagy a munkahelyen." (Kovács 1990:10.) 8. „Valaha alig volt ember Magyarországon, aki ne tudott volna egy-két bohókás adomát... Ma már nincsenek sehol azok a csete-bota rátóti emberek, akikre minden hóbortot rá lehet fogni"- írta Sziklayjános újságíró 1893-ban. Megállapítása lehet persze túlzó publicisztikai fogás is, de összevetve Jókai megjegyzésével („Végre a rátótiak, a jó rátótiak, őrájuk fognak minden bohóságot, ami valahol megtörtént és meg nem történt."), biztosra vehetjük, hogy legkésőbb a múlt század közepétől Rátót már a falucsúfoló szövegek egyik célpontja volt (Sziklay 1893:3; Jókai 1856:

1 12). 9. Rátót azon községek jellegzetes képviselője, melyek valamikor a múltban, ma még ismeretlen körülmények között a gúnyolódás középpontjába kerültek, s attól kezdve vég nélkül vonzották magukhoz a különböző vándortémákat. A rátótiádák típusmutatója 85 Gyulafirátóttal kapcsolatos típust, illetve változatot említ. Ezt a számot csupán a Székelyföld „bűnbakja", Oláhfalu közelíti meg 70 változattal (vö. MNK 1990:388-390). 10. Például „Keresztbe' vitték, mint a rátótiak a létrát." (szóláshasonlat); „Liter mit ér? I Kádárta annyit sem ér./Rátóton nincs kenyér." (rigmus); „/) rátóti legények / libát loptak szegények / nem jól fogták a nyakát/ Elgágították a nyakát" (dal); stb. I I. Gyulafirátót község történetének legfőbb állomásai vázlatosan a következők. A régészeti leletek tanúsága szerint a község területe több ezer éve lakott hely. A népvándorlások korának pusztításait követően, az Árpád-korban a falu, melynek lakossága a földrajzi nevek tanúsága szerint részben szláv nyelvű lehetett, a Rátót nemzetség, majd a Gyulaffyak birtoka volt. A 13. századtól a török hódoltság koráig működött a településen a Rátót nemzetségbeli Mátyás esztergomi érsek által alapított premontrei kolostor. A falu középkori története szorosan összefonódott a veszprémi vár sorsával és a Gyulaffy család életével. A török megszállás idején Rátót házait több ízben felégették, lakosai elmenekültek. 1552-től, Veszprém elestétől a helyzet még tovább romlott. 1683-ban, amikor a török utoljára rohanta meg a környéket, Rátót egészen pusztasággá vált. A 18. század Rátóton is az újratelepülés, az újjáépítés évszázada volt. A közeli bakonyi falvakból fokozatosan visszaszivárgó református lakosság ellensúlyozásara a község birtokosai - a veszprémi káptalan és az akkorra világi intézménnyé vált rátóti prépostság - a 18. század utolsó évtizedeiben katolikus németeket telepítettek a faluba. Részben e telepítések, részben pedig a magyar lakosság fokozatosan végbemenő rekatolizálása következtében a századfordulóra a reformátusok szinte már csak jelentéktelen kisebbségként voltak jelen a község életében. A magyar lakosság körében is uralkodóvá váló katolikus vallás egységesítő ereje következtében a falut a németek és magyarok többé-kevésbé békés együttélése, ugyanakkor az élet minden területén megnyilvánuló nemzetiségi elkülönülése jellemezte egészen az 1930-as évekig, a német lakosság akkortájt felgyorsuló asszimilációjáig. A nemzetiségi identitás legfontosabb hordozója a viselet és a nyelv volt (a század első évtizedében még részben német nyelven folyt az igehirdetés, valamint az oktatás), de az elkülönülésről tanúskodik például a nemzetiségek sze-