Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban
vannak. Most meg a vízzel! itten ez a víz bemegy Veszprémbe, onnan meg kihordják lajton." (NI K 876:l.)' 8 A rátótiak tehát fokozott önkritikájuknak köszönhetően újra és újra szembesültek azzal, hogy bármennyire igyekszünk is „normálisan" viselkedni, nap mint nap a lehető legképtelenebb történetek esnek meg velünk, hogy az ostobaság, a tévedés vagy a véletlenek összejátszása éppúgy része életünknek, mint a szabályszerű és célszerű viselkedés. E felismeréssel tökéletes összhangban van a gúnyolódásra való reagálás negyedik lehetséges változata: azaz a sértések továbbadása, áthárítása más községekre. A katonáskodás során vagy később, a városi munkahelyen a rátótiakat sértegető vilonyaiaknak például gúnyos „burina, burina" kiáltással vágtak vissza (utalva a sok libára, melyet Vilonyán tartottak), a hajmáskérieknek elmagyarázták, miért is van Hajmáskér környékén olyan sok kő, a vámosiakat azzal szégyenítették meg, hogy kétszer ették meg a lencsét (vö. „A kókai lencse", MNK I 306 x l), az ösküieket meggyanúsították, hogy /c(/cíá/foííá/c a tói /cöztársaságot, a várpalotaiakat, tésieket, valamint a „süket" dudariakat pedig „meszes" foglalkozásukért 19 gúnyolták. Mivel e halovány visszavágásokkal a „rátótiság" bélyegét természetesen nem tudták lemosni magukról, reakciójuk rejtett értelme valójában az volt, hogy „mások sem tökéletesebbek nálunk", azaz hogy „voltaképpen egyformán normálisak vagyunk ebben az alapvetően nem normális világban". A rátótiak a „rátótiság" állapotát tehát környezetükre is kivetítették. Erre utal a következő, eredetileg gúnyolódó rigmusként terjedő, de Rátóton is szívesen idézett versike: „Liter mit ér, Kádárta még annyit sem ér, Rátóton nincs kenyér." E mondóka frappánsan összegzi a Rátót környéki falvak legnagyobb problémáját: a gyenge minőségű, köves termőföldet, a megélhetés szűkösségét s ebből következően az alacsony életszínvonalat, a kulturális „másságot". És itt ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra, mert éppen a rátótiak évszázadokig tartó szegénységében következett be egy olyan fordulat, amely végül is a külvilág felé mutatott egységes elutasítást - de a közösségen belül mindvégig ambivalens önértékelést 20 - a „rátótisággal" való azonosulás felé billentette el. Az 1940-es években született generáció egységesen állítja, hogy az idegenek az ő fiatalkorukban is próbálkoztak még a rátótiak sértegetésével, de őket már „ezzel nem lehetett felhúzni". Nagyjából erre az időszakra tehető az a mélyreható társadalmi-életmódbeli változás, mely röviden összefoglalva abban állt, hogy a rátótiak - múltbéli kényszerű mobilitásukból következően talán egy kicsivel korábban is, mint más falvak lakói - a városban, illetve a környező ipari létesítményekben kerestek és találtak munkát. Ebből két dolog következett: egyrészt az, hogy természetesen a faluközösséget összekötő szálak fokozatosan meglazultak (tehát az egyén már nem feltétlenül érezte úgy, hogy ki kell állnia az egész közösség becsülete védelmében), másrészt pedig az, hogy a gyári munkával egyfajta jólétet voltak képesek biztosítani maguknak. így „rátótiságuk" legfájóbb pontja, a szegénység és az ebből következő „élhetetlenség" nem okozott többé zavart a közösség és az egyének önértékelésében. Felszabadultabban, objektívebben voltak képesek értékelni a saját maguk „csetebotaságáról" szóló történeteket: azaz a velük kapcsolatban emlegetett, de valójában általános emberi gyengeségeket, a bárkivel előforduló értetlenséget, mellyel valamilyen új dolgot szemlél, és természetesen a szegénységet. Azt a szegénységet, melyet immár mint múltbéli tényt, mint saját történetük s ezen keresztül identitásuk fontos alkotóelemét kezelnek. Ez egészen pontosan megragadható a gyulafirátóti mesélők által előa-
