Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban
A rátótiádák e rendkívüli rugalmassága újból felveti a kérdést: valóban mesék-e ezek a falucsúfolók? Megvizsgálva a szövegek egyes előadási alkalmait és funkcióit, azt kell megállapítanunk, hogy a mesei szerkezet és az ehhez kapcsolódó szórakoztató 6 , illetve tanulságot közvetítő funkció csupán azokat a rátótiádákat jellemzi, amelyek gyakran általánosítva (vagy a konkrét település lakója helyett a „cigány" vagy a „paraszt" alakját a középpontba állítva) más anekdoták vagy tréfás mesék, esetleg viccek társaságában hangzanak el, az érintettek távollétében. Ezek a „rátótiáda-mesék" többnyire irodalmi változatokkal is rendelkeznek, melyeknek forrása vagy valamely francia, illetve német anekdotagyűjtemény, vagy - a 19. század második felétől kezdve - esetleg éppen a hazai szájhagyomány. Az előadási alkalmak következő típusaként azok a családi, baráti összejövetelek, lakodalmi ebédek vagy disznótoros vacsorák említhetők, melyeken a különböző falvakból érkező vendégek egymás falujának tréfálkozó kisebbítése, gúnyolása céljából adják elő a rátótiádákat (Banó I 988:54), egyfajta „szellemi párbaj" formájában. Ezeken az alkalmakon a szövegek - melyek természetesen a konkrét falu megnevezésével hangzanak el - megtartják mesei szerkezetüket, céljuk azonban nem elsősorban a szórakoztatás vagy a nevelés, hanem sokkal inkább a két faluközösség szellemi erejének, kulturális tőkéjének összemérése. A harmadik „előadási" alkalom kizárólag a szóbeliségben testet öltő megnyilvánulás, melynek pontos helyi értéke azon személyes „találkozások" során rajzolódik ki, melyeket Kovács Ágnes mint elsődleges előadási alkalmakat 7 említ, a továbbiakban azonban nem foglalkozik vele részletesen. E „találkozások" sémája a következő: két csoport vagy két ember találkozik valamilyen fórumon (ez lehet kocsma, vásár vagy akár a nyílt utca), és az egyik fél valamilyen utalást tesz a másik félről a köztudatban élő falucsúfoló szövegre (ez lehet egy dal, egy kérdés vagy egy szövegrészlet), majd a sértett fél erre valamilyen választ ad. Ezen alkalmakkor a „mese" sohasem hangzik el, erre sem idő, sem szükség nincsen, hiszen az utalás, a provokatív csúfoló mindkét félben pontosan ugyanazt a történetet idézi fel. Maga az epikus szöveg ilyenkor tehát a háttérben rejtezik, illetve a kellő pillanatban onnan lép elő, ezúttal azonban drámai párbeszéd formájában: a „frappáns szövegből" életveszélyes provokáció lesz. Az ily módon drámai küzdőtérré változott helyszínen tehát egy verbális ökölcsapás tanúi lehetnek a nézők, amelyre a megtámadott fél vagy szintén verbális, vagy nagyon is valóságos ökölcsapásokkal válaszol, esetleg a visszavonulást választja. Hogy e válaszadásnak milyen lehetőségei kínálkoznak, hogy a küzdelemből ki kerül ki győztesen, és ki vesztesen, hogy mi is az a két világ, amely a két ember szópárbaján keresztül egy pillanatra összeütközésbe kerül egymással, és végül: hogy milyen hatást gyakorol mindez a viaskodók önértékelésére - e kérdések vizsgálatára kerül sor a továbbiakban, konkrét gyulafirátóti példák elemzésén keresztül. A fenti műfaji kitérő tanulságait levonva, a továbbiakban „rátótiádán" nem csupán egy folklórműfajt, illetve szövegtípust kell értenünk, hanem olyan komplex jelenséget, mely az ismert folklórszövegeken alapuló falucsúfolás köré szerveződik. A Veszprém szomszédságában fekvő Gyulafirátót község a rátótiáda-jelenség klasszikus színhelye. Klasszikusnak tekinthető egyrészt azért, mert a falu csúfolása igen nagy múltra tekint vissza, 8 másrészt azért, mert a magyar nyelvterületen gyűjtött falucsúfoló-típusok nagy része rendelkezik rátóti szövegváltozattal, 9 harmadrészt pedig azért, mert a műformák mindegyike 10 megtalálható a község csúfolórepertoárjában.
