Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban

SCHLEICHER VERA „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor" A rátótiádák szerepe az identitás formálásában Az esettanulmány egy folklórműfaj (a rátótiáda) és egy közösség (a rátótiak) egymásra gyakorolt hatását vizsgálja a Veszprém megyei Gyulafirátót község lakóival készített interjúk, valamint az elmúlt 150 esztendőben lejegyzett folklórszövegek elemzése segítségével. A műfaj sokrétűségének feltárása és a csúfolás jelenségének történeti, illetve lélektani szempontú megközelítése lényegében ugyanazt a kérdést feszegeti: hogyan ragadható meg a rátótiádák működésének mechanizmusa, hogyan válik a „holt" szöveg az élő kommunikáció eszközévé, az egyén és a közösség önkifejezésének hordozójává. A falucsúfoló szövegek lehetséges változatainak és funkcióinak elemzése során képet kaphatunk arról is, milyen túlélési stratégiákat dolgoztak ki a rátótiak az idők során annak érdekében, hogy képzelt vagy valós ostobaságukat valamiképpen feldolgozzák, sőt: erénnyé kovácsolják. I L.Z a tanulmány egy véletlen szembesülésből született. I 998 tavaszán a Veszprém megyei Gyulafirátót község helytörténeti kiállításának előkészítésén munkálkodtam. Tudván, hogy a falu a magyar folklorisztikában éppen rátótiádának nevezett falucsúfolók klasszikus célpontja, hosszú ideig kétségek között őrlődtem: vajon hogyan kerülhetném el a kiállításban annak a kényes ténynek a megjelenítését, hogy a települést - melynek történetéről és tárgyi kultúrájáról fog képet kapni a látogató - hosszú időn keresztül egy egész ország gúnyolta ügyefogyott lakói s még ügyefogyottabb bírója miatt? De szabad-e egyáltalán a kiállításnak elhallgatnia mindezt? Hiszen ezt a falut nem hajdani premontrei kolostora, prépostsági kastélya, de még csak nem is a határában feltárt római villagazdaság tette országszerte híressé, hanem éppen a létrát keresztben cipelő s a bikát a toronyba legelni felhúzó „jó rátótiak" páratlan leleményessége... Aggodalmamat, hogy e kényes témát bolygatva - Jókai múlt századi esetéhez hasonlóan

1 - könnyen kivívhatom a rátótiak ellenszenvét, egyik adatközlőm megjegyzése oszlatta el. A 24 évvel ezelőtt Gyulafirátótra nősült férfi ugyanis kérdésemre, hogy vajon könnyen befogadta-e őt a falu közössége, így válaszolt: „Mostanra már igen, a legutóbbi falunapon a színdarabban már én játszhattam a bíró szerepét..." (Köztudott, hogy a rátótiádákban sok esetben a bíró áll elő a legostobább ötletekkel, azaz az anekdota szereplői között ő a leginkább „rátóti" figura.) E tömör válasz szimbolikus üzenete egészen másfajta kérdésfeltevést tett szükségessé. Nyilvánvalóvá vált, hogy a „rátótiság" állapotához való viszonyulás ma is fontos