Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

Tabló - „Les bijoux traditionnels français" kiállítás (Verebélyi Kincső)

is tekintek a muzeológia klasszikusai munkáinak felsorolásától, itt mégis meg kell említenem Catherine Arminyan és Nicole Blondel I 984-ben kiadott Objets civils domestiques. Principes d'analyse scientifique című munkáját, vagy az MNATP háztartási eszközöket, viseleteket, néprajzi fotókat tartalmazó gyűjteményeinek katalógusait, amelyeket most ez a legutóbbi „ékszer"-katalógus folytat. A tudományos kihívás itt is, mint szokásosan, lényegében az, hogy az alapanyagában, technikai kivitelezésében, formáiban rendkívül gazdag tárgyegyüttest a katalógusszerzők úgy rendezzék típusokba, hogy ezek mellett megjelenjen a funkció és a használat vagy - P. H. Rivière szép kifejezésével élve - a „tárgy liturgiája" is. Esetünkben a díszítő jellegű „ékszerek", az öltözetkiegészítők és a bizsu-órák az elrendezés alapkategóriái; ezeken belül valósul meg a tárgyak további tipizálása: fej- és hajdíszek, nyakékek, karkötők, függők stb. A kiállítás visszafogottan válogat a katalógus által átfogott tipológiai gazdagságból. Határozottan kínál fel néhány karakteresen jellemzett megközelítési lehetőséget. Ez azt jelenti, hogy a kiállítás a látogatót olyan partnerként kezeli, akinek van fogalma arról, hogy az „ékszer" gazdag jelentéstartománnyal rendelkező tárgyféleség. A mintegy tucatnyi vitrin mindegyike nem is bemutat, hanem utal egy-egy jelentéstartományra. Ez a kiállítás most nem vállalja fel a francia népi ékszerek táji tagolódásának bemutatását, mivel ilyen jellegű kiállítások már voltak 1992-ben és 1997-ben. Itt és most csupán három vitrin és néhány festmény mutat rá arra, hogy a I 9. században Franciaország néhány vidékén még hordott népviseletek tartozéka volt az ékszer-bizsu is. Normandia, Provence, Auvergne jellegzetes anyagokat, technikákat, típusokat és formákat használt és tett népszerűvé. Egy-egy vitrin kiemelten foglalkozik a fókuszba állított problémával. így a technika kerül előtérbe ott, ahol az émail (zománc)-technikával díszített darabok kapnak helyet, az anyag pedig ott, ahol a korálból vagy a hajszálból készült karkötők, láncok, gyűrűk láthatók. A formák gazdagságából a rendezők a szívet emelik ki, nyilván szimbólum volta miatt. A ruhakiegészítők esetében - kapocs, csat, tűző - a funkció a hangsúlyozott. Külön tárlót - az egész kiállítás falba illesztett tárlókból áll - kaptak a gyász alkalmával hordott „ékszerek" és öltözetkiegészítők, és külön tárlót a 20. század elejétől elsősorban városon divatba hozott „port bonheur"-ók, szerencsét hozó fityegők, amulettfélék. A kiállítás egyik tárlótémája az, hogy az I. világháború idején a katonák által használt tárgyakból hogyan és milyen „ékszereket" lehetett elővarázsolni. Egy másik nagyon ökonomikusán bemutatott aspektus pedig az, hogy az ékszer-bizsu divat központja, a mintát és mércét adó műhelyek otthona azért Párizs volt és maradt. Természetesen a vitrinek tematikáját megadó feliratok, a tárgyakra vonatkozó leírások mögött az ismeretek gazdag tárháza rejlik. Itt nem félnek attól, hogy a szöveg túlbeszéli a tárgyat, mert valahogy pontosan eltalálják azt, hogy miről és mennyit kell mondani, és mi az, ami a tárlók be- és elrendezése révén úgyis kiderül. Példaként itt a hajból készült láncokat, karkötőket, gyűrűket említem. Néhány szép változat került csupán az üveg mögé, sok és sokféle azonban az az információ, amit róluk és általuk megkaphatunk. Megtudhatjuk, hogy a 14- században említenek először hajból készült „ékszert" francia nyelvű szövegben, hogy Mária Antoinette-nek volt egy kedves haj karkötője, és egyébként Joséphine császárné hozta divatba ezt a bizsufélét. Egyébként, amint azt az árukatalógusok mutatják, a 19. század végén minta után postán is rendelhetett Párizsból hajból font láncot, gyűrűt az, akinek ez volt az óhaja.