Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

LOSONCZY ANNA: Szinkretizmus az elméletben, a terepen és múzeumban (Földessy Edina interjúja Losonczy Annával)

Szinkretizmus az elméletben, a terepen és a múzeumban Interjú Losonczy Annával Egy kolumbiai fekete és indián csoportról szóló Les saints et la forêt [A szentek és az erdő] című könyved 1997-ben jelent meg Párizsban. A könyv sikerét bizonyítja, hogy nemcsak amerikanista körökben méltatják, hanem például a nanterre-i egyetemen működő CNRS etnológiai kutatócsoport Atelier című lapjában is megjelenik róla cikk egy Núbiaspecialista tollából. Ezt a számot egyébként olyan etnográfiai művek bemutatására szánják, amelyek - valahogy úgy, mint a szerelem első látásra - villámcsapásszerű intellektuális hatással voltak a szakmabeli olvasókra. A Tabula olvasói átfogó ismertetés formájában és ízelítőként egy fejezet révén ismerkedhetnek meg a könyveddel. Beszéljünk ez alkalommal arról, ami kimaradt belőle, az előzményekről és arról, ami a könyv anyagának összegyűjtése óta történt. Hogyan választottad ki a kutatási terepedet, és milyen metódus szerint végezted a kutatást? Az első hosszú terepmunkát I 975 novemberétől I 976 őszéig végeztem Kolumbiában. Akkoriban Brüsszelben jártam kulturális antropológiára, de már volt egy pszichológusi és egy francia-spanyol diplomám az Eötvös Loránd Tudományegyetemről. Ezzel párhuzamosan sikerült beiratkoznom Párizsban Roger Bastide afroamerikanista szemináriumára doktorátusi képzésre, ami furcsa helyzet volt, ugyanis egy időben tanultam a kulturális antropológiát alapszinten. Első tereptervem nem Kolumbia volt, hanem Kuba. Még Magyarországon kezdtem el gyűjteni anyagot afrokubai kultuszokról 1971-ben. Akkor már tudtam, hogy nem pszichológus leszek, hanem valami olyasmi, amit nem tanítottak Magyarországon, de amiről kezdtem sejteni, hogy mi az. Azt is tudtam már, hogy el fogom hagyni az országot. Kubába szerettem volna menni, de nem kaptam vízumot. Közben volt egy gondolatom azóta, amióta tizennyolc éves koromban elolvastam Garcia Marquez Száz év magány című regényét. Abban egy rész arról szól, hogy Macondóban elkezd esni az eső, két évig esik, és minden emléket elmos. Mikor eláll az eső, mikor minden elrohadt, mikor az emlékek eltűntek, az embereknek újra ki kell találniuk a társadalmat, a viszonyokat, a múltjukat. Ez a viszony a múlthoz, a halálhoz, a kulturális halálhoz, az abból való valamilyen újjászületéshez rettentő módon hatott rám, csakúgy, mint ez az egész univerzum. Azt mondtam magamban, hogy nem fogok anélkül meghalni, hogy meg ne nézzem ezt a Macondónak megfelelő helyet. Tudtam, hogy hosszú út lesz, amíg eljutok oda, de úgy éreztem, hogy van időm, és hogy ezt nem lehet elhamarkodni: meg kell tanulni a nyelvet, a kultúrát, és meg kell tanulni messzire elutazni, valahogy úgy, ahogy egy Apollinaire-vers mondja ezt, és ami nekem nagyon fontos azóta is: „II faut voyager loin en aimant sa maison." Mindig úgy gondoltam, hogy így kellene élni, és hogy számomra ez másképp nem is lehetséges. Az akkori Magyarországon azonban ez teljesen kizárt és diabolizált perspektíva volt: vagy szerette az ember a hazáját,