Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

SZ. KRISTÓF ILDIKÓ: Jákob rózsafája vagy frusztrált antropológusok? Az értelmezés hatalmáról és korlátairól

Ián. Nyilvánvaló egyrészt, hogy irodalmi művek szereplőinek bármiféle felsorolása vagy listája nem azonos magával az irodalmi szöveggel. Másrészt pedig a lista - dolgok halmazából egyeseknek a kiválasztása és újrarendezése meghatározott szempontok szerint - olyan analitikus tevékenység száraz és csontvázszerű eredménye, ami sokkal inkább a tudományos (absztraháló) gondolkodás sajátja,

6 mintsem az irodalomé. Úgy vélem tehát, a hallgatók ez esetben is olyan szövegtípust kerestek a hat név mögött, ami - a csoportosítás tényéből következően - kívül esik a /ícííon-műfajok szféráján. A II., III. és IV csoport a francia antropológia történetét tárgyaló kurzusom nyolcadik óráján kellett hogy megbirkózzon Fish kísérletével. Miután a hatodik és hetedik órát Claude Lévi-Straussnak (I 958, I 962) és a strukturalizmusnak szenteltük, ez alkalommal- „Posztmodern válság és útkeresés: elméleti problémák" cím alatt - az 1970-1980as évek egyik központi társadalomtudományi kérdésével, a diszkurzivitásnak vagy narrativitásnak nevezett problémakörrel foglalkoztunk. Miután utaltam annak filozófiai hátterére (Ludwig Wittgenstein vagy Michel Foucault) és egyes irodalomkritikusok (Steven Greenblatt vagy Louis A. Montrose) és történészek (Hayden White vagy Roger Chartier) hasonló problémafelvetéseire, az óra elsősorban az amerikai antropológia magát „interpretív"-nek nevező megközelítésébe nyújtott betekintést,

7 hogy a továbbiakban sor kerülhessen néhány francia képviselőjének a bemutatására is. Lényegében azt a kérdést boncolgattuk, elválasztható-e a tudományos megismerés módja (szűrője) annak tárgyától; s végig követtük, milyen válaszokat adtak erre a 80-as évek említett kutatói, akik az antropológiai megismerés episztemológiájával foglalkoztak, és a társadalomtudományoknak -egyfajta szociopszichológiai önanalízissel kevert - sajátos „forráskritikáját" gyakorolták. A saját magával mint speciális értelmezési móddal szembesülő, és a saját maga által létrehozott diskurzusok mibenlétének a vizsgálatába nyakig merülő antropológia képezte tehát azt a közelebbi tematikai kontextust, amelyben hallgatóim Fish hat nevével találkoztak. A diákok legitim interpretációként megfogalmazott javaslatait ezúttal is átitatta az órának ez a szűkebb diskurzusa. Ennek megfelelően a II. csoport „posztmodern antropológusok" neveit vélte látni a táblán, olyanokét, akik „metaantropológiát csináltak", illetve akik rámutattak, hogy „az antropológusok diskurzusok gyártói". Más összefüggésben ugyan, de szintén az órán tárgyalt kérdések köszönnek vissza abban a javaslatban is, amely szerint a táblán szereplő „hatok" éppenséggel pszichológusok is lehetnek, akik-ugyanúgy, mint az antropológusok- a Másik megértése által önmaguk megismerésének a módozatait keresik. Ez az interpretáció csak a IV. csoportban került elő, s ott is csak egyetlen hallgató vetette fel. A III. csoport érdekes módon két táborra szakadt. Többségük ugyanígy, az óra közvetlen kontextusából következtetve fogalmazta meg olvasatait. Csak egyiküket idézném, aki szerint a hat név- az illető hallgató lényeglátásáról és stílusosan keresetlen kifejezésmódjáról egyaránt tanúskodó véleménye szerint - „frusztrált, depressziós antropológusokat" takar, akik a terepmunka során vagy helyett „magukkal foglalkoztak". Néhány résztvevő ugyanakkor „nyelvészeti strukturalistákra" gondolt, illetve arra, hogy „a nyelvészetnek ilyen - a táblán szereplő nevekkel reprezentálható - irányzatai vannak". Ez utóbbi állítások sem jelentenek kivételt az értelmezések és az azokat irányító interpretív tőke kontextusfüggőségéről mindeddig tett megállapításoknak. Sőt, inkább megerősítik azokat, hiszen a nyelvészet - mint potenciális asszociációkra ösztönző tá-