Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)
FÜLÖP HAJNALKA: A varró falu
megtenniük a vasútállomásig.) Ezek az asszonyok általában sikerrel járnak, néha megrendelést is kapnak körösfői vagy hunyadi kereskedőktől. A munkájuk nem rendszeres: amikor több pénzre van szükségük, több munkát vállalnak. Eladáskor próbálnak alkudni, hogy minél több pénzt kapjanak az árujukért: részükről a szokásos érvek a folyamatosan dráguló anyagokra vonatkoznak, ezek ellenében a kereskedők a gyenge forgalomra hivatkoznak. Általában egy közepes összegben állapodnak meg, amely az adott körülmények között mindkettőjük számára reális, és tulajdonképpen az egész alkudozás csak gyenge próbálkozás az árak módosítására, de nem „vérre menő". Ha a közeli falvakba, a főútra indulnak eladni az asszonyok, a szembejövők által feltett szokásos kérdésre („hová mész?"; „merre indultál?") csak részben válaszolnak, csak az irányt jelölik meg, és gyakran azt is csupán körülbelül (pl. „arra fel"; „Hunyadra"), de az út igazi célját nem beszélik ki (egyébként ez anélkül is elég nyilvánvaló). Az eredményről hasonló tömörséggel nyilatkoznak csak, esetleg a szűk család tudja meg, pontosan mit és mennyiért sikerült eladnia az útra kelt asszonynak. A felvásárlók kilétéről sem beszélnek. Jellemző, hogy a kereskedőknek esetleg csak a keresztnevét tudják, vagy még azt sem. Csupán annyit jegyeznek meg, hogy milyen a külseje, hol lakik. Ezzel szemben gyakori, hogy az alkudozást követően a kereskedő kávéval kínálja a varróasszonyt, és közben bizalmas részleteket beszélnek meg egymás családi életével kapcsolatban. A kereskedők szintén csak a keresztneveket jegyzik meg és a falu nevét, ahonnan az asszony érkezett. Ha viszont valaki a saját áruját Budapesten készül eladni, arról az egész falu tud („készül Pestre"). Olyankor nagyobb mennyiségű árut készít elő az illető asszony, rendszerint a nő családtagjai segítségével. 21 Azt is lehet tudni, hogy az illető mikor, mivel utazik, és mikorra várható haza. Rendszerint sok megbízást kap a családtól arra vonatkozóan, hogy kinek mit vásároljon a kézimunkáért kapott pénzből. Azt viszont az ő esetében sem lehet tudni, illetve csak szűk családi körben, hogy hol árult, és mennyi pénzt kapott, volt-e gondja a határon a vámosokkal. Mindenki mosolyogva és látszólag sikeresen tér haza, a bajokról nem beszélnek, az esetleges kudarcokat nem vallják be a falubelieknek. Egyre kevesebben vannak, akik az eladásnak ezt a bizonytalan módját választják Budapesten. Az áruért kapott pénzösszeg nagy részét ismét a varráshoz szükséges anyagok beszerzésére fordítják, a maradékból a saját vagy családtagjaik szükségleteit fedezik. 3. A harmadik csoportba azok a fiatal és középkorú asszonyok tartoznak, akik egyszerre nagyobb tételben rendelnek, illetve részben dolgoznak is, és ezt a nagyobb mennyiséget Budapesten vagy Szentendrén adják el kiskereskedőknek és a kirakodóvásárokon. A megrendelő a családtagjaival ilyenkor a ruhadarabok szabását, a minta kirajzolását, összeállítását végzi, esetleg ki is gyöngyözi azokat, de a varrást kiadja másnak. Bedolgozók nem csak helyben, a faluban vannak, a szomszédos falvakba is elviszik a varrnivalót, ha a helybeliek már nem tudják vállalni, vagy ott találnak megbízhatóbb varróasszonyt. A bedolgozót csak a lakhelye szerint emlegetik (pl. „az egeresi cigányné", „akik az állomáshoz közel laknak"), esetleg a keresztnevét tudják. Ha a bedolgozó nem szállítja időre a megrendelt kézimunkát, a megrendelő kénytelen maga utánamenni, és akár félkészen is visszavenni a darabokat, és önerőből vagy családi segítséggel befejezni (ez sok éjszakai munkát jelent). Legközelebb viszont, ha sürgős a megrendelés, lehet, hogy újból ahhoz a bedolgozóhoz fordulnak, aki korábban nem teljesítette a feladatát.
