Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szuhay Péter: Földművelés-gyűjtemény
62 Szubav Péter ra szuhahutai tárgygyűjtését, amikor egy faragóműhely által előállított szerszámnyelek sorozatát dokumentálta. Az 1930-as évek némely gyűjtéséről már elmondhatjuk, hogy a kutatók egy része törekedett arra, hogy a terepmunka során fotódokumentációt készítsen, megörökítve egyszerre a tárgyat és használóját. Elsősorban K. Kovács László és Fél Edit kezdeményezésének köszönhetően eleinte még kötelező szabályoktól függetlenül egyre többen jegyezték fel a tárgy és használói konkrét történetét és kapcsolatát, majd 1950-től ezeknek az adatoknak a regisztrálása a nyolcpontos leírókarton kitöltésével kötelezővé vált. 1960-tól a Néprajzi Értesítő tárgygyűjtési beszámolói szerint a földművelés-gyűjtemény a Magyar Osztály immár önálló gyűjteménye. Ezzel szemben Balassa Iván még egy 1961-es kéziratában még mindig úgy fogalmaz, hogy a gazdálkodásgyűjtemény - mint a Magyar Osztály önálló gyűjteménye - több kisebb-nagyobb gyűjteménycsoportot foglal magában, így a méhészet, vadászat, halászat, állattartás, pásztorművészet mellett még csak egy gyűjteményi csoport volna a földművelés anyaga (BALASSA 1961). A földművelés-gyűjtemény legnagyobb gyarapodását 1951 és 1970 között érte el: 1951-1960 között 869, 1961-1970 között 1278 a gyarapodás száma. (A múzeumi szakemberek által gyűjtött, illetve az egyéb módon bekerült tárgyak arányát jól szemlélteti az 1. számú táblázat.) Az első évtizedhez elsősorban Boross Marietta, a másodikhoz Takács Lajos neve köthető. Az 1950-es évtized első felében alapvetően a tárgygyűjtések álltak a gyarapodás mögött, míg az évtized második felében, az 1958-as raktárrendezés során megtalált 120 és az 1959-ben előkerült 257 tárgy jelentette a gyarapodás jelentős részét. E közel 400 darabos növekedés azonban nehezen azonosítható tárgysorozatokat jelent. A leltározás során lelőhelyként rendre a „Magyarország” származási helyet kapták a tárgyak, s csak néhány esetben sikerült egy-egy darabot az Alföldhöz, Nyugat-Magyarországhoz vagy Erdélyhez kötni. A raktárrendezés során előkerült tárgyak néhány tárgytípusba tartoznak, így például nagy számban találhatunk ösztökét, acatolót, szőlőmetsző kést, sarlót, ekevasat, csoroszlyát, szalmahúzót, kaszakarikákat és nádvágót, vagyis vastárgyakat, amiből arra gondolhatunk, hogy esetleg e tárgyak egy része Farkas Sándor szentesi gyűjteményéből kerülhetett a múzeumba, és a bekerülés során nem leltározták be azokat. Fentebb jeleztem, hogy Farkas Sándor ajándékának beleltározott, közel kétszáz darabból álló, földművelés-gyűjteménybe került része elsősorban hasonló vasszerszámokból állt. (Szilágyi Miklós lektori véleményében felvetette annak lehetőségét, hogy ez a tétel származhat a Fémelosztó Rt.-tői az 1. világháború éveiből, amikor a múzeum munkatársai válogattak a beolvasztásra összegyűjtött tárgyak között.) Egy kisebb tárgycsoport Semayer Vilibáld és Ács Lipót be nem leltározott gyűjtése lehet. A tárgyak egy részének eredetével kapcsolatban feltételezéseket sem lehet megkockáztatni. Az 1950-es évtizedben elsősorban olyan vegyes gyűjtések történtek, melyek során az etnográfusok egy-egy településről nagyobb, 10-30 darabból álló tárgyegyütteseket hoztak be, amelyek az adott település mezőgazdaságának keresztmetszetét próbálták leképezni. Néhány esetben azonban a gyűjtés egy-egy konkrét probléma dokumentálására vállalkozott. Ez utóbbi csoportba sorolhatjuk Boross Marietta csányi dinnyések körében végzett munkáját (mely 12 darab tárgyat eredményezett, ltsz.: 52.4.1-52.4.12), és több helyről származó, az intenzív kertkultúrák témakörébe tartozó kisebb gyűjtését, valamint Vincze Istvánnak kizárólag a szőlészet-borászat tárgykörét felölelő dokumentációját az ország különböző pontjairól, és ide sorolható Szabó Mátyás dévaványai 15 darabos (ltsz.: 54.71.1-54.71.15), a rét- és takarmánygazdálkodás körébe tartozó gyűjtése is. Érdemes megemlíteni továbbá Szabó Mátyás
