Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
II. A NEMZETKÖZI OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Vargyas Gábor: Óceánia-gyűjtemény
586 Vargyas Gábor Ez az érvelés rendkívül meglepő. Mint az közismert, a műtárgyak pénzben kifejezett piaci értékét nem kis részben épp az határozza meg, hogy mennyire egyediek vagy gyakoriak, hogy beszerzésük milyen nehézségekbe ütközik, egyszóval hogy a műtárgyak a gyűjtők számára mennyire hozzáférhetőek. Ha tehát az óceániai tárgyak „alkotása a cirkumpaci- fikus térségben évtizedekkel ezelőtt megszűnt” és „ilyen tárgyak ma csak múzeumok és magángyűjtők tulajdonában találhatók”, akkor nyilvánvaló, hogy piaci értékük is magas kell hogy legyen - természetesen esztétikai minőségük függvényében magasabb vagy alacsonyabb. De a műgyűjtő-kereskedő által felajánlott állítólagos „ötszörös ár” már önmagában is óvatosságra kell hogy intsen bennünket. Nincs a világnak az az altruista műkereskedője, aki hajlandó lenne arra, hogy - bármilyen ritka is legyen egy tárgy - saját maga számára előnytelen üzletet kössön, főleg ilyen mértékben. Felmerül tehát a kérdés, hogy a tárgyak becsértékét milyen alapon állapították meg, és hogy azok mennyiben voltak reálisak. Ennek illusztrálására legyen szabad egy példát felhoznom. Az elcserélt tárgyak közül időközben több is feltűnt aukciókon. A Delataille-féle csereanyagban szerepelt például egy Admiralitás-szigeteki tőr Festetics gyűjteményéből (ltsz.: 35492), amely minden valószínűség szerint egyike volt annak a 42 (?)86 tárgynak, amelynek „forgalmi értéke dollárban 12.000”. Ez a tőr egy 1997. május 5-i Sotheby-aukció katalógusában bukkant fel, és a katalógus szerinti várható vételára 8-12 000 amerikai dollár volt!87 Ez az összeg, amely jószerével egymagában kiteszi az említett 42 tárgyra becsült értéket, még akkor is el kell hogy gondolkodtasson bennünket, ha beszámítjuk az időközben eltelt csaknem negyedszázad következtében előállt értéknövekedést és inflációt is. Mindezek alapján tehát úgy gondolom, hogy a múzeum gyűjteményfejlesztésében a csere helyét és szerepét alaposan újra kell gondolni, és azzal a jövőben - még kiállítás esetén is - csak a legritkább esetben, elsősorban múzeumok közötti csere keretében szabad élni. A hangsúlyt ismét a gyűjtemények terepmunkán, esedeg vételen alapuló, antropológusmuzeológus általi tudatos gyarapítására kellene helyezni. A gyűjtemények tudományos feldolgozását illetően a követendő utat Bodrogi Tibor a munkásságával már jórészt kijelölte. A legfontosabb feladat mindenképpen az Astrolabe- öböli gyűjtemény teljes publikálása lenne, akár leírókatalógus, akár művészeti monográfia formájában. Ez az, amivel a magyar tudományosság leginkább hozzá tudna járulni a nemzetközi tudományossághoz, Uj-Guinea és Melanézia kultúráinak és művészetének a feldolgozásához, és ez az, amit a jövőben is csak magyar kutató fog tudni elvégezni. Itt tehát előnyös helyzetünk és egyben erkölcsi kötelezettségünk is nyilvánvaló. Az anyag nemzetközi szintű, modern feldolgozására azonban csak akkor merhet valaki is gondolni, ha azt tartós terepmunkával fogja tudni egybekötni. E nélkül ma már a publikációra gondolni sem szabad. Amit az Astrolabe-öböli anyagról mondtunk, áll a többi gyűjteményrészre is. A követendő feladat mindenképpen az egyes gyűjtemények gyűjtők szerinti, illetve térségek szerinti (Astrolabe-öböl: a Fenichel- és Biró-gyűjtemény odatartozó része) feldolgozása lenne, elsősorban elemző-leiró katalógusok formájában. Itt különös súllyal eshetne latba a Biró-gyűj86 A kérdőjel és a feltételes fogalmazás oka: Hoffmann Tamás főigazgató felterjesztésében 1973. november 22-én „42 darab tárgy, forgalmi értéke dollárban 12.000” szerepel (iktatószám: 1069/73 és/vagy 8484/73, mivel az akta hiteles másolatán két iktatószám is szerepel). Itt tárgylista nincs mellékelve. Egy korábbi Deletaille-listán azonban 54 darab tárgy szerepel - forgalmi érték megadása nélkül. 87 Ezt az adatot a neucháteli múzeum óceanistájának, R. Kaehr úrnak köszönöm.
