Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
46 Fejős Zoltán származódéinak egyes képviselői kétségbe vonják a ceremoniális tárgyak vagy az emberi maradványok múzeumi tárgyként való őrzésének jogosságát, pontosabban kisajátításának alapját. Megerősödöd ez a nézet az etnográfiai múzeumok koloniális örökségét vitató elméleti irodalomban is. Nem kevés morális, de egyben tudományos kérdés végiggondolását igényelné például egy olyan felvetés, hogy vajon a Néprajzi Múzeum vállalkozhat-e ma csurunga gyűjteményének bemutatására, s ha igen, milyen feltételek mellett (vö. Pannell 1994). A jelentésváltás egyértelmű: a bevett megítélés szerint „páradan értékű”, Róheim Géza által gyűjtőd kollekció (Fél 1938b) ma az ausztráliai emlékanyag inkább „szürke zónájába” tartozik, ami potenciálisan visszaszolgáltatási igények alapját képezi. De van ennek a problémakörnek még közvedenebb, a magyar anyagra vonatkozó esete is. A jogtalanul közgyűjteményekbe került tárgyak kiszűrése 1998 végétől Magyarországon is megkezdődöd. Elsősorban a holokauszt túlélőinek kezdeményezésére, a 2. világháború alatt elhurcolt kulturális javak visszaszolgáltatását szorgalmazó nemzetközi ajánlások, felhívások, megállapodások (Szabó 1999) nyomán a múzeumoknak a magyar kulturális kormányzat állásfoglalása és utasítása értelmében felül kell vizsgálniuk gyűjteményeiket abból a szempontból, hogy milyen anyagok kerültek hozzájuk a 2. világháború előzményei, a háborús események, illetve következményei miad. A kétes körülmények köre a zsidótörvények, a háborús rekvirálások, az államosítások, a magántulajdon sérelmére kikényszeríted „önkéntes” felajánlások eseményeire terjed ki.30 S ebből a megfontolásból közvedenül először merül föl a gyűjtemények egyben tartása alaptörvényének - „amit egyszer megszereztünk, az a mienk” - átértékelése. Nem olyan látványos módon, mint a képző- és iparművészeti gyűjtemények esetében, de a Néprajzi Múzeum állományát is érinti ez a morális és egyben gyakorlatí lépéseket igénylő, kikényszerítő társadalmi, politikai szemléletváltás. Először történik meg, hogy nem belülről kezdeményezed önkéntes elhatározásból - például csere, selejtezés, deklasszi- fikáció - vagy több intézményt érintő szakmai indokok - így például profiltisztítás - miad a múzeumi anyag eredetét külső igények miad ellenőrizni kell, ami elvileg egyes tételek tulajdonviszonyainak megváltozását is eredményezheti. A tágabb társadalmi környezet hatása a múzeumok életében - miként ez a nemzetközi tendenciák szemléjéből jól látható - napjainkban egyre fontosabb szerepet játszik. A múzeum nem önmagáért, nem kutatók-muzeológusok szűk belső érdekeiért van. Közintézmény, mely az emberek okulását, hasznos és kellemes időtöltését szolgálja. A múzeumlátogató egyben adófizető állampolgár is, aki másokkal együd egyre inkább tisztában akar lenni azzal, hogyan, milyen célok megvalósításáért működik a múzeum, hogyan férhető hozzá a falai közöd tárolt információ. A múzeum és társadalom viszonyának etikai kérdései közöd igy a gyűjtőmunka, a tudományos és kiállítási tevékenység alapjait érintő olyan dilemmák is felmerülnek, mint az, hogy lehet-e, kell-e gyarapítani az anyagot, ha a meglévőnek is csak töredéke látható, illetve férhető hozzá, ha a felhalmozod állomány zsúfoltság, pénzhiány vagy más okok miad ki van téve a károsodás veszélyének. A „mentés” jelszavát újabban felváltja a „hozzáférés”, a pusztuló javak sorsáért való aggódást a köz szolgálata. Mindezek az egyre fontosabbá váló kérdések közvetve valamennyire eddig is érvényesültek, hatónak a múzeumok30 A kulturális örökség minisztere 1998 végén rendelt el vizsgálatot, amit utóbb a ellenőrzési kör kibővítése követett. A múzeumoknak az elvileg kérdéses anyagról a Kulturális Örökség Igazgatósága részére naprakész adatbázist kell rendelkezésre bocsátani, hogy az esetleges igények vizsgálatát megkönnyítse. Visszaszolgáltatás csak a felmerülő igények jogosságának megállapítása után válik majd lehetővé.
