Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Gráfik Imre: Mesterséggyűjtemény
Mesterséggyűjtemém 353 tárgyak nem kis hányada adatok hiányában nem köthető településhez (csupán országhoz, nagyobb tájegységhez [Alföld, Dunántúl], illetve a fővároshoz). A mesterséggyűjtemény állapotán az önállóvá válás után már sokkal inkább változtathattak, alakíthattak a kollekció muzeológus vezetői: Szolnoky Lajos, Molnár Mária és Horváth Gyula. Rajtuk kívül részben egyéni érdeklődésük, részben a Néprajzi Múzeum programja révén kisebb-nagyobb mértékben mások is részt vettek a gyűjtemény gyarapításában, például Csermák Géza, Gáborján Alice, Morvay Judit, Marosán Lajosné, Gráfik Imre, Szuhay Péter, Fejér Gábor, hogy csak a több száz tételt gyűjtők nevét említsem. A mesterséggyűjtemény elhelyezése döntő többségében a Néprajzi Múzeum Kossuth Lajos téri épületében nyert megoldást. A kialakított raktári tér (részben eredetileg is termekben, nagyobbrészt azonban sajnos egykori folyosókból átalakítva) sem a muzeológiai munkának, a tudományos feldolgozás feltételeinek, sem pedig a műtárgyvédelmi követelményeknek nem felel meg. Még inkább vonatkozik ez a gyűjteménynek azon kisebb részére, mely a törökbálinti raktárban került elhelyezésre. A muzeológiai munka és a műtárgyvédelem minőségi feltételeinek hiányosságain túl azonban gondot jelent a raktárak zsúfoltsága. így a további tárgygyarapítás szükségessége ellenére a mennyiségi fejlesztés lehetősége is erősen korlátozott. A gyűjteményre vonatkozó adatok és a korábban leírt belső aránytalanságok ismeretében felvázolhatok a mesterséggyűjtemény lehetséges és kívánatos muzeológiai feladatai, illetve a fejlesztés, valamint a Néprajzi Múzeum más gyűjteményeivel, továbbá tudományos programjával összehangolt stratégiája. Mindenekelőtt - a korlátozott adottságok és lehetőségek között is - növelni kell a műtárgyak állagvédelmét és dokumentálási körét, valamint pontosítani nyilvántartását. (E cél érdekében nem kerülhető meg a véglegesen megfertőzött és elrongálódott „műtárgyak” - szakmai felelősséggel, körültekintő és gondos dokumentálás után való - leselejtezése.) Függetlenül az értelmezési és besorolási vitáktól, de nem teljesen elzárkózva egy múzeumi-muzeológiai konszenzustól, tovább kell kutatni és gyűjteni a még nem vagy elenyészően kevés tárggyal dokumentált kézműves-tevékenységeket, mesterségeket. Személyes tapasztalatom és véleményem alapján úgy látom, a magyar muzeológia, közgyűjteményi gondolkodás távol van még attól, hogy e kérdésben túl lenne a megnyugtató fogalmi tisztázáson, és valamiféle átgondolt stratégiával rendelkezne. Magam inkább hajlok a klasszikus (konzervatív!?) rendező elvek maradéktalan és igényes érvényesítésére. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy - miként azt Szilágyi Miklós mint lektor is megfogalmazta - a felvetődő kérdések megválaszolása elől nem lehet sokáig kitérni: „Talán az is határozottan megfogalmazható, hogy melyek azok a modern - vagy a civilizációs vívmányok hatására kialakult, vagy a 20. század parasztpolgári igényeket kielégítő - kisipari ágak, melyeknek tárgykészlete igen, s melyeknek semmiképpen sem tartozhat anyaga a néprajzi gyűjteménybe? (A borbély igen, a női fodrász, kozmetikus nem? A fényképész és az órás igen vagy nem? A lakatos igen, de ha egyúttal kerékpárműszerész vagy motorszerelő is, akkor nem? A villanyszerelő, rádiószerelő, tv-szerelő természetesen nem?) Az ilyen kérdések hosz- szasan folytathatók, ha a más gyűjteményekkel [és múzeumokkal, közgyűjteményekkel - G. L] kapcsolatban felvetett, a »napjaink néprajzának« igényével úgy-ahogy szembenéző gyűjtési programokra is igyekszünk figyelemmel lenni.” Fenntartható a műhelyegyüttesek iránti érdeklődés, de ebben a vonatkozásban mérlegelendő, hogy az alapvetően fontos szerszámok, műhelyberendezések és késztermékek körén túl mire terjedjen még ki a tárgygyűjtés. Az ugyanis már csak műtárgyvédelmi és mű
