Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Gráfik Imre: Mesterséggyűjtemény

334 Gráfík Imre

úti építkezések, folyamszabályozások olyan vásárlóerőt és keresletet támasztottak az iparcikkek iránt, amit a 19. század közepétől erősödőén a céhes és céhen kívüli kézműipar együttesen sem tudott kielégíteni. [...] Az 1851-es Ideiglenes iparrendelet a tőkés vállalkozásoknak és a képesítéshez nem kötött szakmáknak adott szabad utat, a céhek kereteit azonban megtartotta. Az 1872-ben feloszlatott céhek helyébe az ipartársulatokat állították, amelyek helyenként a korábbi céhek szerves folytatásaként működtek, másutt a teljes szervezetlenség vált uralkodóvá, és csak az 1884. évi ipartörvény által létrehozott ipartestületekben szerveződött újjá a kézművesek rétege. Ez a folyamat is elhúzódott sok helyen a kilencvenes évekig, a századfordulóig. így hát nem csodálkozhatunk, ha a céhes kötelékektől megszabadult városi és falusi legények önállósodásának tömeges méreteit rögzítették a statisztikák:

1857-ben önálló: 227 279, segéd: 182 337

1870-ben önálló: 291 091, segéd: 355 873

1880-ban önálló: 380 786, segéd: 408 184

1890-ben önálló: 389 049, segéd: 479 697.” (Domonkos 1991b. 152.)

Lényegében tehát ezen emberek tevékenységének állít emléket a Néprajzi Múzeum mesterséggyűjteménye, mely a téma kutatója számára természetesen és értelemszerűen kiegészül - a már hivatkozott - más gyűjtemények vonatkozó anyagával (főként késztermékekkel), valamint az Etimológiai Adattár nem tárgyi természetű (például kéziratos, fénykép-, film-) dokumentumaival, továbbá egyéb archivális és könyvészeti információkkal.

Mielőtt a gyűjteményismertető részleteibe bocsátkoznék, felvázolok még egy lehetséges megközelítést is a mesterséggyűjtemény anyagának értelmezésével kapcsolatban. Az utóbbi évtizedekben nagyobb figyelem fordult az egyes gazdaságok, háztartások tárgykészlete felé, az úgynevezett tárgyuniverzum felé, melyek számbavétele és szerkezete fontos információkat tartalmaz egy-egy család és a közösség tárgyi ellátottságán keresztül a vagyoni-társadalmi helyzet tagozódására (Hofer 1983b), sőt bizonyos tárgyesztétikai vonatkozásokra is (Gráfík 1992b). A mesterséggyűjtemény szempontjából e tekintetben az a viszonylat érdemel figyelmet, amely megmutatja, hogy az egyes tárgyegyüttesekben milyen a tárgyak előállításának, elkészítésének kézműves-tevékenységekhez kapcsolódó aránya. Ennek felmérésére leginkább az úgynevezett monografikus gyűjtések (FéL-Hofer 1964; 1974; vö. a Néprajzi Múzeum Átány-gyűjteménye) és a tárgyleltárelemzések felelnek meg. Ez utóbbiak esetében a gyűjtemény szempontjából is tanulságos, hogy a társadalmi hierarchiában elkülöníthető rétegek képviselőinek tárgyi anyagában a készítés módjára vonatkozóan határozott tendenciák mutathatók ki (Juhász 1975. 164; lásd 2. számú táblázat).

Kevésbé objektív, de bizonyos korlátok között informatív a terepmunkához kapcsolódó kiterjesztett tárgygyűjtés is. A tárgy-előállítási kategóriák szerinti megoszlás ez esetben ha nem is képezi le az előbbihez hasonlóan a társadalmi rétegződést, a tárgyi műveltség belső tagolódására azonban következtetni enged (Morvay-Molnár 1966. 291; lásd 3. számú táblázat).

Mindkét megközelítésből következtethető, hogy a tárgyak jelentős hányada, mintegy (minimum) 40-60 százaléka szoros kapcsolatban van a kézműves-tevékenységekkel, azaz azzal a kollekcióval, amelynek tárgyi anyagát a mesterséggyűjtemény fogadja magába.