Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Csupor István: Kerámiagyűjtemény
262 Csupor István ban aratott nagy sikert, ahol a sajátos társadalmi fejlődés miatt a parasztság még nagy tömegekben létezett, és kultúrája igen sok archaizmust hordozott, és ahol többek között a kézműves hagyományok is erősen éltek (Kresz 1968. 1-6). Ez elsősorban a kelet-közép- és keleteurópai országokra volt jellemző, ahol lényegében nem ment végbe a klasszikus, európai városfejlődés, és így a kapitalista rend alapvető munkamegosztása sem alakult ki. Ráadásul a királyi Magyarországon 1872 előtt az egész ipar gyakorlatilag kézműves jellegű volt, a céhek megszüntetéséig a manualitás, valamint a gépesítés és tömeggyártás hiánya jellemezte, és ez alapvetően kedvezett a „nemzeti háziipar” iránti érdeklődés felerősödésének. Ennek az érdeklődésnek volt eredménye az 1873-as bécsi világkiállítás „háziipari” csoportja, és ennek előkészítéséhez kapcsolódott a Magyar Nemzeti Múzeum első két őrének, Xántus Jánosnak és Rómer Flórisnak a kinevezése 1872-ben (KRESZ 1977b. 17). A két kutató mintegy 2500 tárgyat gyűjtött a bécsi kiállítás céljaira (és egyben a létrehozandó Néprajzi Tár számára), s ebből kb. 250 darab volt cserépedény. A kiállítás lebontása után az anyag azonban nem a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárába került, hanem az Iparművészeti Múzeum őrizte évtizedekig, és más tárgyakkal összekeverve, több időpontban és tételben jutott el eredeti rendeltetési helyére (Kresz 1977b. 17-18). 1898-ban az Iparművészeti Múzeum adott át egy jelentősebb anyagot, ebből közel 700 volt cserépedény,1 majd 1951-ben egy újabb tételt (ltsz.: 51.33.1-51.33.273), végül 1962-ben egy utolsó sorozatot (ltsz.: 62.25.1-62.25.25). Az Ipar- művészeti Múzeumtól ömlesztve, más kiállítások (1882-es agyagművesség-kiállítás, 1885-ös országos általános kiállítás, 1891-es Honi agyagipari tárlat és az 1896-os ezredéves kiállítás) anyagával összekeverve adták át ezeket a cserépedényeket. Kresz Máriának sikerült az eredeti gyűjtések közel egyharmadát azonosítani, mégpedig Xántus fennmaradt gyűjtőfüzetének (EAD 162) segítségével (Kresz 1977b. 18-19). Talán lehetőség nyílik a jövőben Rómer gyűjtéseinek azonosítására is, mivel Gráfik Imre rátalált az Iparművészeti Múzeum irattárában arra az egykori aktára, amely Rómer jegyzékét tartalmazza (Gráfik 1997. 32-33). Xántus eredeti jegyzéke alapján tudjuk, hogy 1852 tárgyat gyűjtött, s ebből cserépedény volt 203 darab, Rómer 1885 darabos gyűjtéséből pedig 1155 darab került az 1873-as bécsi kiállításba, azt azonban egyelőre nem tudjuk megmondani, hogy ezekből mennyi volt népi kerámia (vö. Gráfik 1997. 32). Gráfik Imre térképlapokon is bemutatta, hogyan oszlott meg a gyűjtés Rómer és Xántus között. Az utóbbi főleg Erdélyben, Szegeden és a dunántúli Nagyatádon végzett terepmunkát, az előbbi javarészt az északnyugati megyékben, a Dunántúl egyes vidékein és Ung megyében. Ez a felosztás okozta, hogy a kiállításban némileg túlsúlyba került Erdély, és teljességgel hiányzott az alföldi fazekasság anyaga (Gráfik 1997. 22-23). Kresz Mária a gyűjtemény történetéről szóló munkájában részletesen ír a Xántus-féle anyagról, illetve azokról a tárgyakról, melyeket sikerült azonosítani (Kresz 1977b. 18-19). Ezek közül egy tárgy esetében kerültek elő olyan adatok, amelyek a korábbi azonosítást megerősítették. A 17567 leltári számú tálról a legelső közlések még azt állapítják meg, hogy a „fenekére egy lippai oláh fazekas hazafiúi fölbuzdulásában a következő színes sorokat égette: Az hazabeli honfiú Kossuth Lajos éljen!” (Cs. J. 1873; idézi Gráfik 1997. 30). Kresz Mária a tárgy leírókartonján úgy véli, nem valószínű, hogy román fazekas munkájáról lenne szó, a tárgy stílusa sokkal inkább Hódmezővásárhely egyik városrészének, Újváros fazekasainak munkáit idézi. Ez a közelmúltban némi megerősítést nyert, ugyanis Varsányi Pé1 Leltári számaik 15607 és 18385 között elszórtan találhatók.
