Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
26 Fejős Zoltán már felvázolták Bátky tárgyakról vallott felfogását (Balogh 1974; Kisbán 1974; Gunda 1978. 34-53, 127-138, 164; 1992; Selmeczi Kovács 1992), s az újabb elemzések jóvoltából már a Bátkyról mint szobatudósról forgalomban lévő kép is árnyaltabbá vált (Filep 1974; Szilágyi 1984b). Továbbra is érvényes azonban még a Balogh István feltette kérdés: Bátky vajon hogyan érvényesítette az Útmutató elveit a Néprajzi Múzeumban? (Balogh 1974. 127-128.) A triász harmadik tagja, Viski Károly múzeumi tevékenységének, metodikájának értékelése terén ugyancsak van még kutatnivaló - elsősorban a tárgyi s ezekkel kapcsolatos archivális források, a kutatási gyakorlat szempontjából -, annak ellenére hogy a publikációi és részben a személyes ismeretség nyomán írt eddigi pályarajzok már jelzik szemléletének horizontját és a nyelvészeti, művelődéstörténeti, népművészeti írásaiból kiszűrhető főbb kutatási eredményeit (Hoffmann 1974; Kresz 1974; Szabó T. 1974; Vargha 1974). Még kevesebb figyelemben részesültek a nagy generáció utódnemzedékeinek tudományos elvei, tárgygyűjtési koncepciói és eljárásai. Ha nem is kimerítően, de valamennyire még Fél Edit muzeológusi ars poeticáját ismerjük főbb vonalaiban kutatótársai, Hofer Tamás és K. Csilléry Klára jóvoltából (Hofer 1993; K. Csilléry 1993). A közismerten jelentős terepmunkás, Diószegi Vilmos munkásságát is csak abból a szempontból vizsgálták, hogy elemzéseiben milyen nézeteket követett, s még nem tanulmányozták gyűjtőmódszerét, az adatnyerést meghatározó elveit (Lágler 1984). Itt utalni kell arra, hogy a múzeum nemzetközi anyagát gyarapító korábbi kutatók, gyűjtők tevékenységéről szintén hiányosak az ismereteink, elsősorban ami a gyűjtőmódszereket, a tárgykiválasztás szempontjait és gyakorlatát illeti. Biró Lajosról többen és viszonylag sokat írtak - legutóbb összegzőén Bodrogi Tibor (Bodrogi 1987) - , de ezekre a problémákra a legszínvonalasabb írások sem térnek ki érdemben. Már van feldolgozás Torday Emilnek a British Museumot gyarapító munkásságáról, azonban az nem veszi figyelembe a Budapestre juttatott anyagot s az annak kiválasztását meghatározó tényezőket (Mack 1990; 1998; Fabian 1998). Bornemisza Pál, Teleki Samu gyűjteményeit már szintén többen tárgyalták, illetve katalogizálták, de esetükben is elmaradt az adatnyerés komplex szempontú értékelése (Vidacs 1986; Borsos 1998. 75-84). Ennek lehetőségeit jelzi Baráthosi Balogh Benedek ajnu anyagának frissen megjelent katalógusa (Kohara-Wilhelm 1999), illetve terepfeljegyzéseinek áttekintése (Baráthosi Balogh 1996; Hoppál 1996). Mivel a nemzetközi anyag gyűjtői közül kevesen voltak a Néprajzi Múzeum tényleges munkatársai, érthető, hogy a kutatói portrékból rendszerint hiányzik a muzeológiai kérdések taglalása, noha ennek részét képezné a gyűjtőmódszerek és technikák, elfogultságok, preferenciák, személyes indítékok tárgyilagos mérlegelése is. A magyar és a nemzetközi anyagot gyarapító kutatók méltatása terén más lényegi elemzésről nem lehet beszámolni, legfeljebb egy-egy tömör portrénak beillő nekrológot lehetne még megemlíteni Jankó Jánostól Beluleszkó Sándoron, Gönyey Sándoron, Szendrey Ákoson, Földes Lászlón, Takács Lajoson s másokon át Kresz Máriáig, melyek azonban nem pótolhatják ezen a téren az előttünk álló kutatási feladatokat. A Néprajzi Múzeum szerzeményezésének történetét, a gyűjteményekben folyó tudományos munka alakulását és a gyűjteményi anyag „szerkezetét” elődeink az intézmény fejlődéséhez, az egyéni teljesítményekhez képest jóval kevésbé tárgyalták. S ez az a pont, ahol a leginkább hangsúlyozható: a jelen munka ebből a szempontból kívánja a legtöbb újat nyújtani. Ezzel természetesen nem becsüljük le az anyag gyarapításáról, összetételéről és a tudó-
