Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Katona Edit: Textil- és viseletgyűjtemény

232 Katona Edit

szerint növekedett az egyszerűbb darabok és együttesek aránya. A gyűjtemény ebből az elgondolásból gyarapodott egy érsekcsanádi fekhely köznaplós ágyneműjével51 (K. Csilléry Klára), az ország több pontjáról származóan egyszerű konyhai textíliákkal (például Sarkadról, Hódmezővásárhelyről)52 és számos köznapi és munkaruhával. A dologra való ruházatok közül Díósjenőről egy szénagyűjtésre befogott női ruházat (Fél Edit és Grynaeus Istvánné Papp Emília, ltsz.: 61.132.1-61.132.11.), valamint egy arató párnak való maconkai felszerelés érdemel figyelmet, amelyhez a gyűjtő Kresz Mária a marokszedő speciális vászon kar- és lábszárvédőit is megszerezte.53 A kifejezetten munkára készített (és nem munkára befogott köznapi és kopott ünnepi) durva kendervászon ruhák közül a nyersszínű ing és „fűzfagatya” és a kékre festett „pantalló” Kalotaszegről,54 valamint Mezőségen fejéskor a hétköznapi viseletre öltött vászonujjas (ltsz.: 63.7.30) emelhető ki.

Az egyes tárgyak és a belőlük esetenként összeállítható sorozatok esetében éppúgy, mint az együtteseknél, abban hozott újat Fél Edit, hogy funkciójuk és kommunikatív tartalmuk alapján korábban ismeretlen változataikat derítette fel. így például a sokoldalúan, még rituális célokra is használt kendőknek, lepedőknek sokszor formában és díszítésben is eltérő válfajait sorakoztatta fel (lásd sirató, mosdató, csecsemőknek szemtakaró kendő). A korszakban a gyűjtemény anyagának történeti elmélyítésére is kínálkozott alkalom. Ekkor kerültek be a lakást díszítő textíliák köréből olyan kor- és stíluskritikai vizsgálatokhoz elengedhetetlen példányok, mint az 1700-as datálású, dúsan hímzett szombathelyi díszlepedő (Takács Lajos, ltsz.: 66.53.1) és az 1793-as évszámú székely lepedővég „Tankó Juci varta” felirattal (ltsz.: 63.98.5).

A gyarapítások egy másik, kiemelésre méltó vonulatát az új tárgyféleségek felderítése jelentette. A 19. századi székelyföldi „festékes” gyapjútakarók ismeretében igazi meglepetésként hatott az erdélyi kutatók (például Kallós Zoltán) révén felfedezett mezőségi, székelyföldi gyapjúszövés változatos és élő népművészete. Hatására indult meg a központi magyar területeken a még fellelhető emlékek felkutatása, így a sokác gyapjúszőttes-kultúra emlékeinek gyűjtése. Andrásfalvy Bertalan a múzeum számára ekkor szövette újra az áttelepült bukovinai székely asszonyokkal a hazájukban saját használatra szánt és a román lakosságnak eladásra készített takarókat. Mind a vászon-, mind a gyapjúszövésnél tapasztalt sokféleség a gyűjtést a mintavariációk és a szövéstechnika irányába tolta el (Fél-Hofer 1970. 144-146; Katona 1994).

Bár nem ismeretlen, de mindenképpen elhanyagolt területnek számított az ékszerkutatás, melyet az 1965-ben muzeológusnak kinevezett Balogh Jánosné Horváth Terézia - Fél Edit gyűjteményfejlesztési és tudományszervezési koncepciójához illeszkedve - tárgy- és még több adatgyűjtéssel alapozott meg. A korábbi bajai ötvösségkutatásokhoz csatlakozva elsősorban e téma néprajzi vonatkozásait tárta fel (B. Horváth 1971; 1972a; 1983; 1994a; 1994b).

Fél Edit még Györffy Istvántól kapott feladatként törekedett a temérdek adatolat- lan vagy pontatlan meghatározással ellátott műtárgy „megszólaltatására”. Kalotaszegi helybeli asszonyokkal például a meglévő anyagból négy vetett ágyat állíttatott össze. Ez a tevékeny51 Ltsz.: 61.34.1-61.34.3, 61.40.1-61.40.5, 61.41.2.

52 Ltsz.: 61.167.1-67.167.5; 62.153.1-62.153.2, 63.14.1-63.14.2.

53 Ltsz.: 141343, 141355-141367, 141501, 141493.

54 Ltsz.: 63.19.25-63.19.26; 63.21.7-63.21.9; 65.21.14.