Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére

aztán siratni (Rosaldo 1993. 68-69) - paradox örökségétől. Ez így persze igaz, de a nemzetközi anyag gyarapodását, gyarapítását - melynek szegényességén szokás (volt) keseregni, épp a gyarmatok hiánya miatt!5 - mégsem vonatkoztathatjuk el teljes mértékben a gyűjtés és reprezentáció általános, egykor világszerte természetesnek vett eljárásaitól és az azokat átható szemléletmódjától. Nem a gyarmatosítók nyomába lépő felfedezőt, legkevésbé a meghódított népeket kifosztó kereskedőt látjuk nagy gyűjtő elődeink személyében, mert ennek aligha van meg az alapja, bár nem ismerjük még minden részletében a nemzetközi anyag gyűjtési körülményeit és szerzeményezőit. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy útjukat a Föld birtokbavételének a kor szabta keretei tették lehetővé, legyenek azok a magyarok elődeit nyomozó, a rokon népeket felkereső kutatók, vagy számunkra tökéletesen idegen világot kalandvágyból meghódítani akaró utazók, netán külszolgálatban lévő állami tisztviselők. Inkább úgy tekintünk rájuk, mint akik idegen népekkel, kultúrákkal ismertettek meg minket, akik a hazahozott, Magyarországra küldött vagy itt eladott tárgyaikkal közvetve, közvetlenül az ország, a nemzet kulturális értékeit és öntudatát gazdagították. Az utazás, a gyűjtés távoli kontinenseket érintett, de ez nem volt közömbös a nemzeti kultúra és ideológia szempontjából sem. A Primitive Culture nagy tekintélyű szerzője, Sir Edward B. Taylor magyarországi látogatásakor

1898-ban felkereste a néprajzi osztályt - ahol csak a magyar anyag érdekelte s megkérdezte, hogy miért terheli meg a múzeum magát kelet-ázsiai és amerikai holmik beszerzésével is. Jankó önérzetesen azt felelte - idézi fel a találkozást Sebestyén Gyula hogy mi elsősorban Magyarország számára csinálunk néprajzi múzeumot s ha nem lenne egyetemes, akkor tanulni Bécsbe kellene mennünk, oda pedig nem szívesen megyünk.” (Sebestyén 1917.144.) Az egyetemes és magyar néprajz, a nemzeti kultúra kapcsolódásainak szempontjából ez a kis történet több síkon értelmezhető. Jól látható benne az önkép megalkotásának igénye, mégpedig az emberiség egyetemes rendjében való önmeghatározást biztosító intézményes eszköz, a világ egészére kiterjedő etnográfiai múzeum által, mely az egyedi, a nemzeti vonásokat a másoktól való különbözéssel mutatja meg. De még ennek a viszonyítási rendszernek eszközeit is a nemzeti öntudat építése jegyében szükséges egybegyűjteni és felhasználni.

Mindemellett a jelzett kritikai irány, minthogy szinte sarkaiból forgatta ki az egyetemes néprajzi múzeumok, gyűjtemények bevett szemléletmódját, hatásában a saját kultúrát felölelő múzeumok tudományos, reprezentációs előfeltevéseinek átértékeléséhez is elvezet. Pontosabban közvetve ilyen irányban is hat, mert többek között arra ösztönöz, hogy a társadalom kulturális képét megalapozó tárgyakban testet öltő tudáskészletet eredete szempontjából, továbbá felhasználásának etikai oldaláról is alaposan vegyük szemügyre (vö. Fejős 1998). Szerény mértékben, de ebbe az irányba kíván ez a kötet is előrehaladni.

Másodsorban azt a szerepet illeti megkülönböztetett figyelem, amit a múzeum mint intézményes s egyben hatalmi eszköz az ismeretek felhalmozásában, a világ képének megszerkesztésében, ezzel együtt értelmezésében betölt - a múltban és a jelenben egyaránt (Hooper-Greenhill 1992; Monpetit 1995; Fyfe 1996; Macdonald 1998b). A múzeumok az emberi tudás termelésének, a társadalmilag meghatározott igazság megfogalmazásának, interpretációjának különleges eszközei. Az uralkodói, főúri gyűjtemények közintézményekké

5 „Gyarmatokkal rendelkező nagy világállamokkal természetesen nem versenyezhetünk” - olvasható a múzeum 1922-es kalauzában (Bátky 1922a. 6). Itt említem, hogy Magyarországon az etnológia gyarmati örökségét leghevesebben Vajda László bírálta, még egy korábbi tudománytörténed, ideológiai korszakban (Vajda 1949), melynek a múzeum munkájára is volt hatása.

14 Fe jős Zoltán