Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 2; Budapest, 1990)
3. Pásztortanyák
vékonyabb kiskarokat. *) Azután megkezdődött a fonás**) de előbb még a nagyés kiskarókat kissé beszúrták a földbe. Az alsó részen először, mintegy tenyérnyi szélességben, csak könnymfonást csináltak ; ebbe szúrták bele az első, hosszú, lefonás alá kerülő vesszőket, hogy átfonják velük az egymást sűrűn váltogató kiskarókat, meg az erősítésül ritkásan beállított nagykarókat. Minden további vesszősorozatnak a leszúrása már az előtte fekvő rendesfonásba történt. Mikor a fonással felértek annyira, hogy a karókból csak pár ujjnyi állott ki, a fonást beszegték, az egész táblát kihúzták a földből, megfordították, leszedték az ideiglenes könnyüfonást, hogy lefonják, beszegjék a táblának másik végét is. Fonás közben a vesszőket egy négyszögletű fával veregették egymásra, hogy a cserényfalban hézagok ne maradjanak. Az ilyen módon, takarosan elkészített falnak több olyan előnye volt, a mi a nádfalnál alkalmasabbá tette úgy a vándorló, mint a sütő-főző, tanyázó életre. A nádfalaknak meg volt ugyan az a jó tulajdonságuk, hogy kevésbe kerültek, kevés fáradsággal készültek, tömöttségüknél fogva a szelet, hideget jobban fogták, ellenben nagy hátrányuk volt az, hogy a vándorló életben gyorsan szétmentek, hogy a körülöttük járó, dörgölődző jószág könnyen pusztította és hogy sütés-főzésnél a szikra hamar beléjük kapott. A cserényfalaknak nem ártott sem tűz, sem viz, sem jószág, a hurczolást is esztendőkig állották, hátrányuk a nehéz elkészitésen kivül csak abban állott, hogy a legjobb fonáson is keresztülfütyült a szél. Takarosságánál, tartósságánál, tűzállóképességénél fogva ott, a hol a pásztorok állandó vándoréletet folytattak, a hol sok embernek sütöttek-főztek, a hol nagyszámú szilaj jószág feküdte körül a cserényt, az enyhelyek közül a cserén y falazatú diadalmaskodott, indult fejlődésnek és érte el tökéletességének legmagasabb fokát a múlt század közepetáján. Ennek a — hogy úgy mondjuk : átlagos — cserénynek az enyheiyrésze, az élő emlékezet és a fennmaradt egy-két példány szerint***) a következőképen alakul : Van öt darab tábla ; ebből mindig egy a hátsócserény, egy az oldalcserény, egy a végcserény, egy az elsőcserény és egy a szárnyékcserény ; ezenkívül az ajtószárny, a mely a visszaemlékezések szerint mindég deszkából készült.****) Pedig hogy ez is vesszőfonású lehetett egykor, arra Peszéradacsnak változatos formájú cserényei között még példát találunk, f) A táblák hossza nem egészen egyenlő ; a hátsó- és szárnyékcserén y é egy öl és két súk, az oldal- és végcserényé egy öl és egy súk, az elsőcserényé egy öl. ff) A hosszúságnak ez az aránya körülbelül megmarad akkor is, ha a megnövekedett számú bojtárság miatt nagyobb cserénytáblákat készítenek. Általában véve, az úgynevezett kurtagulyáknál *) Nagykaró = bélfa ; kiskaró — mereglye. Egy táblára jutott négy nagykaró ; két nagykaró közé rendesen kilencz-tiz kiskaró volt beállítva. **) Herman Ottónál mindig szövött-falakról olvasunk, holott úgy a felsorolt irodalmi adatok, mint a ma élő pásztorok csak fonásról beszélnek. ***) A kecskeméti Városi Múzeumba csak nem régen került egy teljes példány. ****) L. a túloldali táblán a tervezetet a ,,teljescserény" szerkezetéhez és rendtartásához ; ez némely tekintetben külömbözik a Herman Ottó „teljes, öregcserényé"től, a mire nézve elég, ha utalok Herman Ottónak többször idézett munkáira. f) L. a szövegképek sorozatában a peszéradacsi, vesszőből fonott cserényt ! ff) Egy öl = két jó lépés ; egy súk = a két ökölbeszorított kéznek és a nyújtva hagyott két hüvelykujjnak összes hossza, a mi «= egy láb.
