Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (A Néprajzi Múzeum tudománytörténeti sorozata 2; Budapest, 1990)
3. Pásztortanyák
emeli az a körülmény, hogy a magyar határon született s ha színét nem is láthatta, de hírét hallhatta annak a hatalmas állattenyésztésnek és szilaj pásztorkodásnak, mely hazánkban éppen az ő idejében érte el virágzásának teljességét. De nem nagy szerencsétlenség volna az sem a magyar nomád pásztorok történetében, ha Comenius más országból, más népektől vette volna is a taligáspásztorok ösmertetését. Azonos foglalkozású, azonos viszonyok között, azonos területen élő népeknél előadódnak ilyen természetű közösségek. A hegyvidékek nomádpásztorainál például hiába keressük a taligát. Az ő életmódjuknak, vagy inkább területi viszonyaiknak jobban megfelel az a kunyhó, a melyik szántalpakra van erősítve. ,,A mókán a marha-csordákat éjszakára a vesszőfonatú táblákkal bekerített akolba (staul) tereli. Ezeket a táblákat hétről-hétre más-más helyen állítja fel, hogy a határ minden része kellő trágya-anyagot kaphasson. Az akol mellett két szántalpra deszkákból felállított bódé (cramba) áll, ebben hál a pásztor. Ha az aklot viszik, ezt is mozgósítják." *) Ha már most összegezzük a kecskeméti pusztaság pásztortaligájára vonatkozó adatainkat, akkor bátran kimondhatjuk, hogy a mi a juhásznak a tergenyésszamara, az volt a gulyásnak és csikósnak az eleségestaligája. Mikor még a szilaj pásztorkodás a maga teljességében virágzott, bizonyosan az eleségestaliga állott a pásztortanyák középpontjában. Mellette még a kezdetleges, hordozható nád-, vagy sövényenyhély is csak akkor jött számításba, ha a tűzhelyet védeni kellett az időjárástól. (A juhászok erre a czélra subáikat használták !) Az eleségestaligának visszafejlődése, lassú eltűnése, evvel szemben a mesterséges enyhelynek tökéletesedése, járulékainak gyarapodása és végül a parasztkocsinak a pásztortanyáknál megjelenése, mind lépést tart a legeltető puszták fogyásával, a szilaj jószágtartás szünésével, a pásztorok gazdasági helyzetének változásával, igényeik állandó növekedésével. Mikor a kocsi megjelent a pásztortanyáknál, a taliga még mindig hordta az eleséget, de az enyhelyet, ruhát, fölszerelést már a kocsira vetették ; sőt még a taliga is odakerült, rúdjánál fogva a kocsifarához. A bikabőrt is mindig nehezebben lehetett meg szerezni, a jószágtartógazdák sem jó szemmel nézték, igy aztán a lapos födelet csakhamar fölváltotta a nyerges zsindelytető. Most már nem sok kellett ahhoz, hogy az eleségestaligát egészen felváltsa az eleségesszekrény, a mi a kocsira került, ha költözködtek, s onnan az enyhely árnyékába, ha megállapodtak. Minthogy azonban a taliga még mindig elég jó szolgálatokat tudott tenni, különösen a nagy közlegelőkön élő gulyásoknál, a kik élelmezésüket mainap is a tőkés gazdáktól kapják, ilyen helyeken a taliga és a szekrény továbbra is békésen megfértek egymás mellett. Az eleségestaliga visszafejlődését Herman Ottó is leszögezi. „A kunyhó fedelestül alapjában véve már nem is egyéb kerék nélkül való éléskamaránál, mely, mihelyt kereket kap, ismét csak a nomád állapotbeli taliga vagy kerekes szekrény." **) Azok a mesterségesen készített enyhelyek, a melyeket a kecskeméti pusztaság pásztorai, vándorlásaik közben, magukkal hordottak — és még ma is hordanak — elsősorban azért, hogy tűzhelyüket óvják a szél járásától, másod*) L. : Moldovpn Gergely : Alsófehér vármegye román népe. Néprajzi tanulmány. „Alsófehér vármegye monográfiája." I. Nagyenyed, 1899. **) L. : Herman Ottó : A magyar ősfoglalkozások köréből. Budapest, 1899.
